Adventure Time

Suihara, DevArt)

Azt hiszem, ez az első olyan eset, hogy évekig szemeztem egy sztorival, majd puszta dacból vágtam végül bele 😆 Hosszú-hosszú időn át csak random kapcsoltam rá, néha leragadtam, legtöbbször nem, és igazából csak akkor kezdett érdekelni, amikor fanartokból meg mindenféle tumblr-posztokból azt vettem le, hogy jé, ez sem agyatlan marhulás, van picit deepebb sztori, csak ahhoz kitartónak kell lenni. (Steven Universe-szindróma.) Aztán azután, hogy a CN felhúzott azzal, hogy magyar földön ki akart szórni a kukába egy rahedli részt, összeszedtem magam, meg egy kazal (1-7. évad) angol részt, és nekiálltam szépen apránként betermelni a sorozatot.

A marha nagy vicc az, hogy bejött, amire számítottam. Ugyanis egyszer, egyetlenegyszer már belefutottam Marceline meg a Jégkirály hátterébe, és tudtam, hogy ők lennének a kedvenceim, hát, basszus, tényleg ők lettek a kedvenceim 😀 Annyira, hogy amikor nem ők vannak a fókuszban, picit unatkozom is. (Megyek, hamut szórok a fejemre, miközben borsón térdepelek a sarokban.) Nekem Finn és Jake agyatlan hősködése nagyon-nagyon sokáig nem jött be (Jake kimaxolt figyelemzavara sem segít), szóval a Marceline- és Jégkirály-mentes időben jó ideig a szar poénok éltettek, szerencsére van belőlük elég. (Bár ez pont Jégkirályos rész, de öt percig röhögtem azon, hogy “Bleach, lighter fluid, ammonia, gasoline, I dunno. Lady stuff. Plutonium…” 😆 ) A másik vicces felfedezésem az volt, hogy ahányszor Rebecca Sugar komolyabb szerephez jutott a stábban, az a rész nagyobb eséllyel tetszett (pl. Susan debütálása, bár egy rakás Marceline-részt is ő jegyzett, ha jól láttam). Nem, ennek semmi köze a Steven Universe miatti elfogultságomhoz, egyszerűen csak nála sanszosabbak az olyan plot-driven részek, ahol a plot speciel egy részen túlra mutogat.

Az első évadot viszonylag gyorsan letudtam (kb. egy hét), mert még morcos voltam a CN-re, meg szar idő volt kint (= nem tudtam kimenni bicajozni, és hála a jó égnek, kerti munkákat sem lehetett végezni), a második már lassabban ment, és egyre jobban reménykedtem abban, hogy idővel kevesebb lesz a wildly random trip shit, és icipicit fókuszálunk valamire. Aztán a harmadik évadra rájöttem, hogy baromság ilyesmiben reménykedni, ennek a sorozatnak a lényege, hogy egy wildly random trip shit az egész, mintha mindenki betépett volna az alkotógárdában, és akkor élvezzük ennek mérten, és örüljünk, ha néha van plot 😆 A slusszpoén, hogy pont, mire feladtam, akkor kezdtek ilyen random összefüggőbb dolgok alakulni, aminek azért örültem 😀 Mondjuk ezzel egy időben egyre gyakrabban csúszott be irtó lapos rész is, a hatodik évad elején több epizódot kis híján áttekertem a francba, de aztán csak végigszenvedtem őket. Nem, nem érte meg. Pl. a Furniture & Meat tömény unalom volt. Igaz, ugyanez az évad egyre több szépen csavart sztorit is prezentált, és volt pár olyan szösszenet is, ami nem volt különösebben izgalmas, de olyan szuperül kivitelezték, hogy mégis tetszett (pl. Jake the Brick). A szintén ebben az évadban debütált és sajnos vissza-visszatérő Marty-t meg agyonvertem volna minden felbukkanásakor egy fejszével – én kérek elnézést a Raszkolnyikov-tempómért.

Az egésznek van egy baromi fura vonzereje, talán azért, mert nem egy ilyen “random gyerek random szuperképességeket kap és ő lesz a Jani” sztori, vagy “lássuk, hogy boldogul egy átlag gyerek egy elmebeteg környezetben/családban”, esetleg “az előző két alapozás valamelyikét kisállatokra/weird lényekre húzzuk rá”. Ehelyett inkább minden és mindenki wtf, gyakorlatilag az egész környezet ad egy oroszrulett-érzést, mert annyira bizarr minden szereplő, hogy bármikor bármi ellenség lehet. Ez a kiszámíthatatlanság, és az alkotógárda betépettségére vagy szimplán túlságosan is jó képzelőerejére utaló, irgalmatlan széles spektrumú lényskála aztán vígan elviszi a hátán az egész mindenséget. Jó, időről-időre akadnak iszonytatóan irritáló jelenségek (LEMONGRAB hangja, jézusom, az a visítás; egy frissen leszúrt malac skálázása hozzá képest Grammy-esélyes dal), de kibírhatóak.

És akkor kicsit hadd fanoljak rá pár dologra, mert muszáj 😀

Utánaolvasva kiderült, hogy bár az írók simán kamuzhattak volna, nem tették, és bevallották, hogy a posztapokaliptikusság háttérrel csak oltári nagy mákjuk volt, mert a legelején még marhára nem volt semmilyen ilyen koncepció 😀 Ettől függetlenül baromi pofás dolgot hoztak ki belőle, és simán rá lehet húzni gyakorlatilag bármire, hogy ez? Ja, ez csak a radioaktív szarok miatt ilyen. Briliáns.

Simon & Marcy. Most nem konkrétan az epizódra gondolok, hanem a két karakterre. Mint említettem, a kedvenceim az egész sorozatból, és bár sikeresen, minden előismeret nélkül futottam bele flashback részbe velük (komolyan, az egyik első Adventure Time rész, amit láttam, Simonos volt…), annyira imádtam, hogy kis híján nekiálltam a sorozatnak, csak rájöttem, hogy marhára nem ők vannak a középpontban, úgyhogy ejtettem is 😆 Jégkirály az egyik legszuperebb ellenség, akit eddig gyerekcuccban láttam. Oké, ő a rosszfiú, aki mindig hercegnőket rabol, és többnyire jogosan elpáholnak, de az ember elég hamar megsajnálja, és megkedveli – mármint én legalábbis így jártam 😛 Már csíptem az öreget, amikor a tisztelt alkotógárda gyomron vágott a Holly Jolly Secrets-szel, és kész, ott végem volt végképp, szegény fickóval tényleg lehetetlen nem szimpatizálni, még ha totál buggyant is a korona miatt. Marceline is félelmetesen jó, rühellem a vámpírokat, de ő akkora arc, hogy még zombi is lehetett volna (azokat még a vámpíroknál is jobban rühellem), és akkor is bírnám.

PB, avagy Princess Bubblegum / Bonnibel / Bonnie / etc. Légyszi, mutasson nekem valaki még egy olyan uralkodót, aki Big Brother módra kukkolja a jónépet, és ráadásul az őrült tudós archetípusának kimaxolása. Jó, sokszor az őrületbe kergetett, mint majd’ minden karakter, de így is imádom.

A miniszériák. Jó, az Elements nekem annyira nem fekszik, de a Stakes és az Islands is bravúros, és bár hozzák a sorozat kötelező agyzsibbasztó elemeit, olyan csavarosak, hogy nem lehet nem imádni őket. A Stakesben ráadásul említett nagy kedvencem, Marceline van a középpontban, szóval… 😀

A szinkronról csak annyit, hogy fergeteges, és nagyon-nagyon sokáig el sem tudtam képzelni, hogy angolul nézzem (Baráth Pisti amúgy is nagy kedvencem, bár néha nehéz volt elvonatkoztatnom a nyolcmillió animés szerepétől, főleg az ifjabbik Elric-fiútól) – mikor először botlottam bele a hangsávváltás lehetőségébe még a szokott erdészházunkban, és átállítottam angolra a CN-t, kb. húsz másodperc után egy “áááááúristenneeeee” kommentár mellett vissza is állítottam magyarra. Viszont most, hogy az elejétől, szisztematikusan álltam neki, nem akartam semmilyen cenzúrába belefutni, és jobb is így, megszoktam mindenkit, és már magyarul nem tudnám nézni 😆 Azt nem tudom, a fordítás milyen, de azon kiborultam picit, hogy az Islands-részekben a mamókát, aki svédül karattyol, és pont az a lényeg, hogy emiatt nehézkes a kommunikáció vele, lazán magyarul hozták le, szóval gratulálok annak a félnótás idióta majomnak, aki szerint ez normális. (ennyi erővel nyugodtan le lehetett volna fordítani Lady Rainicorn koreai szövegeit is, csak hogy rámutassak, mi a bajom ezzel)

Szóval sikerült újfent beletenyerelnem egy aranybányába, és ugyan nem jut el nálam a Steven Universe-szintig, azért ez a sorozat sem rossz, sőt, csak a megfelelő hangulat kell hozzá, és el kell fogadni, hogy az amerikai író-rajzolók jelentős része ELMEBETEG.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d blogger ezt kedveli: