Görög mitológia 21. századi tógában

heroes(c) Viria, imádom a rajzait 🙂

Mint írtam volt, Percy Jacksonról kéne valamiféle bejegyzést hegesztenem, ha már a Potter gyerekről nem sikerült rögtön.

Úgyhogy ez most egy maratoni hosszúságú, ultrasok spoilert tartalmazó agymenés lesz. Nem feltétlen a legizgalmasabb, de legalább cserébe nem kizárólagos ajnározás/szapulás lesz terítéken 🙂

Szóóóval, van egy bizonyos Rick Riordan nevű úriember, aki elég rendesen belemászott a görög / római / északi / miegyéb mitológiás témákba, és ezekből állt neki barkácsolgatni ifjúsági fantasy-ket. Az első témába túrás eredménye a Percy Jackson és az Olümposziak széria (nem érdekel, mi a hivatalos magyar neve, I’m sorry, angolul olvastam, és mivel a görög nevek átírásánál az egybillió éves és biztos elavult, de nekem örökre bevésődött szabályokat nézem, ezért az ü). Ehhez utána hozzácsapta még Az Olümposz hősei folytatást is, és kötetszám tekintetében már lekörözte Rowlingot. (Per pillanat 9-nél tartunk, ha jól rémlik, plusz az extra szösszenetes kötetek, de azok rövidek.)

Nagyon kapacitáltak tavaly, hogy ez a Percy srác mekkora jó, meg úúú, Rick Riordan de nagyon tud; aztán A villámtolvajjal elég csúnya pofára esést szenvedtem el. Nem tetszett. Illetve bizonyos részei jópofák voltak, de nem nyűgözött le. Előtte volt szerencsém Neil Gaiman Amerikai istenek című zseniális alkotásához, és… Gaiman szintjét istenek tekintetében nehéz hozni. Gaiman pazarul mozgatta az isteneket Amerikában, Riordannél egyszerűen súlytalanok. Percy meg az E/1. is szörnyen irritált. Úgyhogy félre is raktam az egészet azzal, hogy a franc fogja végigkínlódni a további iksz kötetet.

Aztán majd’ egy év után csak adtam még egy esélyt a szériának, bár egész konkrétan előttem is ismeretlen oknál fogva az egyik kiegészítőkötetbe lestem bele. Itt azért már voltak érdekesebb dolgok, és úgy döntöttem, hogy oké, még egy nekifutás. Elvégre Harry is kikészített az első kötetben, utána meg másodszorra sitty-sutty végigrobogtam Rowling kis világán.

Ez tökéletesen ugyanígy történt ebben az esetben is. Egy csomó minden ment az agyamra, de menet közben kompromisszumokat kötöttem, és a végére már egészen élveztem a sztorit, még ha a blődségeit ki is szúrtam 😛

Kompromisszumokat az E/1-el, az Amerika-mániával és a deus ex masinéria-dömpinggel kötöttem. Az első kettő a végére el is maradt, az utolsóval meg nem lehet mit tenni; újraolvastam azóta egy görög mitológiás kiskönyvet is, és eszembe juttatta, hogy ezek az istenek eredetileg is rohadt idegesítő miniküldetéseket dobtak be, és mindig képesek voltak váratlanul felbukkanni, csak hogy idegesítsék az embereket. A totál véletlenszerű eseményekről nem is beszélve… Szóval Riordan csak követte a nagy öregeket, a klasszikus formulát. Amit tök jó, csak én irodalom órán is falnak mentem az ilyenektől 😀 Igaz, Riordan egy idő után öniróniával helyretette azért magát, már a hősei is morognak az isteni sugallatú álmok, vagy random események miatt; ami meg a klasszicizálást illeti, Arész spec magasról tesz rá és prózában közli a kötetenként szállított és épp ráeső próféciát 😀 (De ezért ki kellett bírni az első szériát, míg erre a szintre jutottunk.) A mítoszokra ráhúzott modernizálásért is húztam a szám, de sikerült ettől szerencsére eltávolodni, és bár vannak persze újrázások, de azok nem játszanak akkora szerepet a sztorikban. A második kötet ebből a szempontból egy vicc; Kirké meg Polüphémosz meg szörnyek tengere, jaj. Na, ez így el lett hagyva, és finomságokra sikerült áttérni, pl. totál noname mitologikus alakokra, akiket végképp nem tud az egyszeri halandó hova tenni (véges az agykapacitás a hülye görög nevek memorizálásakor), meg nagyon jópofa jelenetekre. A görögös kiskönyv olvasásakor pl. már jót vigyorogtam a Jason / Iaszón fél pár cipő / fél saru párhuzamon, a Héra-cipelésen, de legfőképp a halottidézősdin, aminél itt a gödörbe nem vért locsolnak, hanem mekis kaját és kólát 😆

Az első két kötetet hagyjuk is; azok annyira nem lettek a kedvenceim 🙂 A harmadiknál zseniális volt, ahogy Riordan fogta és egyszerűen félrepakolta az egyik főszereplőt 😀 Szegény Annabeth nem nagyon ugrál, helyette egy elég rossz cserével Thalia menőzik, meg Artemiszék, akiket viszont hamar megkedveltem. A sok semmilyen isten után Artemisz meg kifejezetten üdítő volt; végre valaki, aki nem csak ücsörög az Olümposzon és szürcsöli a kólát. (Ja, bocs, az Mr. D, és ő pont nem ott ücsörög.) És itt lépett be az egyik legjobban felépített karakter is a képbe, akiről viszont maaajd később 😀 Atlasszal nem sikerült meghatni, de azzal, hogy nem egy, de vagy négy csere is volt a helyén, elment.

Ezt egy elég frászos labirintusbeli túra követte – honnan kellett volna sejtenem, hogy lesz még rázósabb barlangosdi is? A hangulatot tökéletesen sikerült megteremteni, kissé klausztrofóbiás is voltam a végére. Luke előretört, de ennél több igazából nem történt; viszont maga a Labirintus pazarul vitt mindent.

Eddig a sztorinak a vonala jó volt, bár az elején persze az isteneknek se akart semmi beindulni, nyilván ezek ilyen egykötet-aztkész sztorik, utána meg azért már hosszabb távra rendezkedett be Riordan, és szerencsére nagyobb íveket pakolt befelé, és az ötödik kötetre remekül kiteljesedett az egyik. Luke-kal (vártam, hátha lesz egy Hermész-jelenet, miszerint „Luke, én vagyok az apád”…) egy elég jó ellent is sikerült kreálni, és még az ilyen sorozatokhoz illőn rendesen fel is tápolni – bár a végkimenetele a Nagy Harcnak totál kiszámítható volt, amit viszont hajlandó vagyok a Slayers számlájára írni. (Shabranigdu és Kronosz elég hasonlóak. Luke meg Rezóhoz hasonlóan lehet, hogy jó volt, csak épp eltolták az életét az istenek. Szóval ja, a sok hasonlóság miatt éreztem, mi lesz a lezárás.) Amerikai írótól nem volt azért rossz húzás. A városi csata pedig egyszerűen pazar a folyamatos meglepetésekkel; az aktiválható szobrokkal, Silenával, Nicóval. Félelmetesen jól van megkomponálva.

Aztán Riordan ezt az egészet megfejelte az Extended Mythology Pack megoldásával. Oké, már a görögökről minden megvan, Amerikát feldúltuk… Nézzünk át a rómaiakhoz meg az óhazába! Az Olümposz hőseinél fogta magát és egész egyszerűen a semmiből hozott be egy másik szálat – amit ugyan nem magyaráz meg valami értelmesen (nekem ne mesélje, hogy a két tábor nem tud egymásról), de legalább nagyon menő kis konfliktusokat hozott ki belőle. Most komolyan, skizofrén istenek? 😀 (Gaimant itt már elpakoltam az agyam egy fiókjába, de tudom, hogy ő is szépen oldotta meg a kérdést.) És ez semmi, a főhősnek meg lába kél – ilyet melyik normális író lépne meg? És ha már ő nincs, akkor vesszen Annabeth is – helyettük bumm, új kompánia, új karakterek, sőt, E/1. helyett karakternézőpontos, de E/3. fogalmazás. Jó cserének tűnt, csak… A három karakterből kettő nekem lapos lett. Egyedül Leo érdekelt, az ő részeit vártam, ami nem jó arány… Emellett a sztori is vontatott az első kötetben, irtózatosan sok felesleges jelenet van, amin az sem segített, hogy később akadt, ami fontossá vált. (Megint: LEO.) Jasonnél nettó marhaságnak tartom a Thalia-részleget. Olyan erőltetett, hogy olvasóként majdhogynem fizikailag fájt. Az ellen viszont remekül volt megválasztva, bár nem értettem, hogy lehet a komplett FÖLD az ellenfél (Gaia), azt meg végképp nem, hogy egy kazal ráutalásból se találták ki a hősök, kivel állnak szemben 😀

A második kötet már teljesen rómásítva lett, ami ötletnek klassz, a megvalósításra viszont még gyúrni lehetett volna; a könyv eleje belefullad a „szinte semmire sem emlékszem – nem lenne jobb ezt másképp [görög módra] csinálni?” szajkózásába. Aztán surprise! Egy db. Nico, és máris fülig ért a szám 🙂 A hadijáték nem rossz, de a végét nem tudom hova tenni, vártam, hátha a gyilkolászást kimagyarázza Riordan, de egyelőre adós vele… (Jó, egy db. haláleset volt, de azt se fejtette ki. Sőt, se bünti a tettesnek, semmi. WTF?) A fő szál is egész pofásan alakult, és bár egy csomó minden nem kötött le (Hazel múltja kicsit sok lett), de pl. Franknél a görög-római-kínai-whateversh háttér eszement jó. Először azt hittem, Riordan csak viccel velem, és túlzásba vitte a political correctnesst, de nagyon jól kimászott a kínás részlegből, és a római-kínai település egész egyszerűen levett a lábamról. (Túl sok Viasat History-t nézek; ott már megismertettek ezzel a faluval, ami tényleg létezett.) Thanatosz kiszabadítása dettó. Honnan a csudából talál ki ilyen eszelős megoldásokat Riordan?

Ezután VÉGRE kimásztunk Amerikából, hogy meghódítsuk az óhazát (amit szörnyek és ősi misztikus izék miatt nem lehetne; csak akkor nem értem, hogy miért kellett fél mondatban beszúrni, hogy Percy-ék voltak Párizsban). Az eddig szigorúan vett háromfős és a Percy-Jason cserét leszámítva táborilag homogén kommandók helyét átvette egy pazar hétfős görög-római csapat, aminél ugyan nehéz elsőre megszokni a sok tinit, de egy idő után kifejezetten üdítően hatott, hogy tágabb a limit a nézőpontoknál. Mondjuk a létszámnövekedés után a „screentime” nem egyenlő, ami engem Hazelnél bosszantott, ő megkapta a Leós-Leoősös flessbekkeket, és nagyjából ennyire volt jó. (És még ezek is hosszúak. Mintha Riordan – elég rosszul – kompenzálni akarta volna, hogy keveset szerepel.) A kisebb csetepaték megint nem kötöttek le, egész végig azért izgultam, hogy nem fussanak ki az időből, erre természetesen a Nico-mentőakciót folyton megszakította Annabeth egyszerre vakmerő, de mégis lapos szólózása. (Nem vele volt a baj, hanem az ellenfeleivel; Riordan nem hajlandó nagy formátumú ellenfelet leszállítani, inkább nettó idiótának állítja be a legtöbbet.) Az egész a lezárásért érte meg a leginkább, komolyan mondom, az univerzumban ennyire szemét kötetzárással még nem találkoztam. Aki a megjelenéskor olvasta a könyvet, az biztos, hogy az utolsó oldal után ráguglizott, hol lakik Riordan, de aztán inkább lebeszélte magát az orgyilkosságról, mert akkor sose tudja meg, mi lesz a folytatás.

És itt jött az egyik legcsodásabban összeállított montázs a Tartaroszról. Jobb, mint a Labirintus, ami nagy szó. Jobb, mint Mordor. Komolyan, olyan durva lett, hogy párszor meg kellett állnom az olvasásban. Nyomasztó. A folyóban lubickolás, amikor kivételesen Annabeth húzza ki a vízből (!) Percy-t. Az arai-támadás. (Ennél jobb jelenete szerintem sose lesz Riordannek.) Maga Tartarosz, akiben mellékesen végig sétálgatunk. A gyakorlatilag elfeledett Iapetusz (pardon, Bob; aki szerintem kicsit az írói feledékenységet is megtestesíti 😛 ). Meg a para. Meg egyáltalán: fenn oda kéne érni valahova, egy csomó harc közben; míg lenn Percy-éknek ugyanoda kéne érniük, szintén egy csomó harc közben, hogy a végén együtt zárjanak le egy átjárót, ez így nemcsak elsőre, de tizedszerre is lehetetlen küldetésnek tűnt a köbön. Menet közben elképesztően jó dolgok voltak odalenn, fenn már kevésbé, ment az öncélú történetszövés ezerrel; igaz, Leo legalább kapott egy cuki szálat). Nico miniküldetése kegyetlen jó – lenne, csak mint mindig, Riordan nem képes maradéktalanul kielégíteni az igényeimet, és bár irtó merész a lépése, a megvalósítás, az a fránya megvalósítás nem tökéletes. (Most komolyan. Be se vallotta tisztességesen az érzéseit, de Erósz simán elfogadta; küldetés teljesítve. Oké…) Azért bíztam benne, hogy a lezárás erős lesz; hát, csalódnom kellett, eléggé el lett kenve. Hazelnek belógattak egy epic csatát, ami leginkább csak annyiban teljesítette az epic jelzőt, hogy ennyire szánalmas vereséget még egy ellenfél sem szenvedett el, mint Pasziphaé. A gigász legyűrése sem nagy wasistdas. Az előző kötet erős lezárása után meg ez kifejezetten rózsaszín.

Maga a sztori egyelőre ennyi; a folytatásról nem filozofálgatok, rábízom Riordanre a lezárást. Azért némi sorritkításnak örülnék, mert nincs jó görög, vagy bármilyen mélyebb sztori vér és halál nélkül. A jelenlegi nyolcfős törzscsapatból a fele érinthetetlen nálam; bár Leo és Nico kiírásán még túltenném magam, de a Percabeth páros abszolút tabu (szívtak eleget, és egész egyszerűen muszáj élniük), szóval őket ne bántsa, vagy én is ölök 😛

És ha már a nyolcfős törzscsapatot emlegettem, hogy is láttam én őket.

Percy, aka. a hínáragyú vízágyú: az elején csodálatosan idegesített, valószínűleg azért, mert az E/1. főhősöket ki nem állhatom. Aztán ez a második szériára egész rendesen megváltozott; sőt, a végére már az esze is egész kiélesedett. (Ha már Annabeth szóvá tette, akkor tényleg döbbenetes a változás 😀 ) Erre rájátszott a víztől való rövid, de annál töményebb félelme is. Csak mondjuk jó lett volna, ha a végére nem megyünk el vízidomárkodásba az alternatív vízmolekula-mozgató ötletekkel (a House of Hadesban már elég komoly Avatar-fílingem volt; Jason a légidomár, Percy a víz, Leo a tűz, a föld megöö Hazel? :mrgreen: Bár Percy is megjegyzi, hogy azért ez mégse kóser, elvégre Poszeidón nem a löttyök ura, hanem „szimplán” a tengereké. De a Tartaroszban azért eljátszhatta a vízdomárt, aki minden vackot tud irányítani, amiben van H2O 😛 ) A leírásait szeretem még, mert senki nem tud úgy rettegve poénkodni, mint ő.

Annabeth, aki majdnem mindig mindent jobban tud: a klasszikus két lábon járó lexikon, thx Athéné. Anyuci árnyékából elég nehezen tud kimozdulni, és amikor ki tudna, akkor csak úgy, hogy pont oda tart. (Avagy a Nagy Szobormentő Akció, amiben Athéné összes kölke elbukott, holott tiszta gyépések a feladatok.) Időnként külön bosszantó az okoskodása (… önkritikát gyakorlok: én is folyton ezt teszem, szóval valószínűleg ezért idegesít 😀 ), főleg amikor külön bajba is sodorja a többieket (Szfinx), vagy amikor pont, hogy nem jut ötről a hatra. (Most komolyan. Az Athéné szobor még nekem is rémlett, aki pedig ezer éve tanult róla. Nehogy már egy Athéné-gyerek ne ismerje a sztorit…) Ami viszont baromi nagy erőssége (túl azon, hogy jó stratéga, és hogy néha hasznos, hogy minden baromságot tud), az az, hogy iszonyat jó csapat Percy-vel. Nagyon jó a párosuk. Hol az egyik, hol a másik tűnik el, és ilyenkor a másik persze azonnal őrült keresésbe fog; és aztán ahogy a Tartaroszban landolnak, és ott végig támogatják egymást – eszméletlen jó. Ezért mondom, hogy Riordan hozzájuk már nem nyúlhat, ezerszer kiérdemelték már, hogy megmeneküljenek az utolsó kötetben.

Leo, a főgépész, mellékállásban a Tűz Ura: bár irtózatosan katyvasz a háttere, mégis nagyon ütős lett a végére. Itt ez a srác, aki a sötét múltja ellenére folyton teli szájjal vigyorog, és szórja a rossz poénokat, és borzasztó cukin (meg persze borzasztó szerencsétlenül és akaratlanul) szabotál nonstop mindent. Nem lehet nem imádni. A második szériára nélküle nyomasztóan sötét lenne a sztori. Ő a nap hőse, aki ugyan a legnagyobb kulimászba viszi a csapatot, de a kütyüivel ki is húzza onnan; a beszólásairól nem is beszélve. Hetedik kerék ide vagy oda: az egyszemélyes Team Leo mindent visz. Az a csoda, hogy hiába esik bele minden útjába kerülő csajba, három kötet kell hozzá, mire valakinek meg ő jön be 😛 (Sanszosnak érzem, hogy Leót mégiscsak kiiktatja Riordan, mert egyelőre Odüsszeusz asztrolábiumán túl még ez lenne a másik esély arra, hogy visszakerüljön Kalüpszó szigetére – a görög istenek ugyanis képesek random dolgokat csinálni a hősökkel a haláluk után. De inkább az asztrolábium vezesse vissza, ha lehet.)

Jason, az eszméletlen übermensch-ventilátor: a szigorú vezérgyerek, szöszi, kék szem, atlétatermet, stb., SS-ideál, csak épp a csaták nagy részében kiütik, vagy mirelit lesz, vagy szó szerint leköti valami 😛 Eddig egy nagy erényt tudott felmutatni: ahogy Nicóval bánt. Máskülönben nem lett a kedvencem, egyszerűen nem érdekes a karaktere.

Piper, a lázadó Aphrodité-csaj: most komolyan. Eddig Aphrodité gyerekei nem sokat mutattak fel (ha jól rémlik, általában a görög tábor helyi számháború-típusú edzéseiből is kimaradtak), kivéve persze Silenát, aki meg nem a legszebben végezte. Piper ehhez képest utálja az egész Aphrodité-imázst, a kiöltözködést, a kavarást, sőt, még a saját adományát, a charmspeaket is, nem is csoda, hogy bekerül a fő csapatba. (Bár a charmspeakkel speciel pont, hogy egy csomó bajból kihúzza a többieket. Kivéve, amikor nem.) Igaz, nála inkább apuci tetszett nagyon.

Frank, aki saját bevallása szerint még mindig csak Frank, pedig valójában egy frászt: ő leginkább a kínai kavarás miatt lett érdekes, mert az alakváltása leginkább lapos. Riordan öniróniája azért működik, még Frank is panaszkodik egy idő után, hogy repülő taxinak használják. Az, ahogy megbékél a végére a kis fadarabjával, amihez az életét kötötték, és igazi római praetorrá, és Mars tökös fiává válik, nem rossz, csak sajnos el is veszett a kedves teszetoszasága. De valamit valamiért…

Hazel, a lovakkal suttogó aranyásó mágus: soooook lett a spéci skillből, túl sok, és Riordan mégsem képes semmit sem kezdeni Hazellel. Egyszerűen kiszúrt vele. Nem elég, hogy a csaj feltámasztott egy gigászt, elhalálozott, majd visszahozták az életbe, az összes cucc, amit előtúr, el van átkozva; ráadásul kevés haszna van a küldetések során. A többiek egyszerűen lemossák a pályáról. Azért az vicces, amikor egy karakternek a legerősebb jelenetei flessbekkek.

Nico, a darkos srác, akit éppúgy nem lehet nem szeretni, mint Leót: azt hiszem, az sokat elárul róla, hogy ő szerepel a legkevesebbet a csapatból, és mégis neki van az egyik legjobb sztorija. Onnan indul, hogy igazi nerd kölyök (görög típusú Yu-gi-oh kártya… amire amúgy Riordan a végén vissza is csatol, odavagyok az ilyen apróságokért), be nem áll a szája, borzasztó lelkes, és imádja a nővérét. Bumm, Bianca elhalálozik, Nicóról meg kiderül, hogy Hadész fia, ja, és több évtizedre gyakorlatilag hibernálták egy kaszinóban. Nem lehet könnyű egyiket se feldolgozni. Azért valahogy mindkettőn túlteszi magát (nem keveset segít, hogy tud Biancával beszélni – ennyi előnye van, ha az ember az ősök révén járatos az alvilági ügyekben), apuci segítségével irtó tápos is lesz (kár, hogy ez nincs kifejtve), és a háttérben úgy kavar, hogy az egyszeri olvasó csak meri remélni, hogy végig a jó oldalon marad. Bár amikor Manhattanben megjelenik egy csomó hullával, azért sejthető, hogy nem áll át a Sötét Oldalra, akármilyen darkos is 😛 A római és görög tábor közti átjárkálásakor leesett az állam, mert rá aztán egyáltalán nem számítottam a római oldalon, de nagyon szépen jött ki ez az ötlet, ahogy a Tartarosz-túrája is. Miután Riordan bemutatta Percy-ék útját is, tényleg csak csodálni tudom a srácot. Aztán jött még egy meglepetés, hogy meleg. Jó, olvastam a könyv előtt, szóval nem volt nagy meglepetés; meg magában a kötetben is volt egy-két nyom; de olyan szempontból meglepő, hogy az ifjúsági irodalomban azért ilyen karaktert még nem láttam. Nem tudom, hogy mennyire tervezett előre Riordan, de Nico eddigi sztorijába ez szépen beilleszkedett; persze önmagában az is elég lett volna a magányos farkas viselkedéséhez, hogy Hadész fia, de Hazel példáján látható, hogy lehet ezt másképp is (igaz, őt is kerülik, de inkább szocializálódik, mint a tesója). Így érthetőbb, miért bolyong. Az egyik legjobb – még ha szerencsétlenül is kivitelezett – küldetés az övé Erósznál; végre valami, ami nem csak arról szólt, hogy szerezzünk meg valamit / győzzünk le valamit. Nicónak saját magával kellett szembenéznie. Az elejétől fogva bírtam a srácot, mert nagyon-nagyon erős történetet kapott, és Riordan még erre is rátett egy lapáttal. Ezért is örültem, amikor bejelentette, hogy lesznek Nicós fejezetek a zárókötetben 🙂

Na, miután ez lett életem egyik valószínűleg leghosszabb egyben megírt bejegyzése, levonhatom a következtetést: bár a szériának vannak hibái, vannak rossz megoldásai, lapos szálai, gyenge karakterei, jut ezekre bőven elég erény is, elég kreativitás, kiváló leírások és ötletes mítosz-újrahasznosítások. Azt hiszem, Rowling méltó kihívóra akadt. Nem ez a legjobb fantasy, amit valaha olvastam, de lekötött, és nagyon várom a lezárását 🙂

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d blogger ezt kedveli: