風光る32-33

Végre-valahára sikerült rátennem a kezem erre a két kötetre, tavaly nyár óta agonizáltam, hogy mikor kaparinthatom meg a 32-est…  Aztán a 33-ast… Aztán kaptam zsebpénzt az önkormányzattól, ami nem hagyja éhen veszni az állástalan bölcsészeket, és hát ha a fele könyvlistámról le is mondtam (minek Embalming 7 és Kenshin filmes manga, ugyan már…), ezeket egyszerűen muszáj volt berendelnem, mielőtt agyvérzést kapok az infóhiánytól. Létezik ugyan egy vietnámi oldal, ami folyton összefoglalja az aktuális eseményeket, de a gugli vietnámiul még annyira se ért, mint japánul, úgyhogy ez nem sok segítség, a japán forrásom meg elég nagy csúszással dolgozik, és akkor se ír le mindent, ami az embert érdekelné. (Pölö a Nakamurás résznél, amit mindjárt kifejtek, baromi szófukar volt, holott szerintem ez díjnyertes megoldás volt.)

Nna, az úgy volt, hogy a 32. kötet jó részéről tök véletlen sikerült már írnom a 31. kötet kapcsán – mint kiderült, a fészbukkos infómegosztás elég komolyan lefedte az itteni eseményeket. Az első osztag srácai szívatják kicsit kedvenc párosunk az előző kötetes “hoppáhoppá, mi is volt ez?” kapcsán, mire Szódzsi berobban, hogy de hát ő csak visszahozta, amit Szaitó-szan lenyúlt 😆 Azért ennek dacára látványos előrelépés történik, mindenféle rózsaszín felhővel és egyebekkel. De persze nem is a Kaze hikaruról lenne szó, ha a rózsaszín felhő felé nem tartana egy csúnya fekete felhő, hogy összevillámozza. A fekete felhőt részben Itóék képviselik, akiket most már aztán tényleg unok (továbbra is a Sinszengumiból való kilépés a téma), illetve egy levél, ami nyilván “valami nőtől” érkezik Szódzsinak, amin Szei szokás szerint felháborodik, mire Szódzsi a kezébe nyomja, hogy tess, tied, csinálj vele, amit akarsz. A “valami nő” nem más, mint Kohana-szan, aki egy csillió évvel ezelőtt szerepelt utoljára, és azóta tüdőbajt szedett össze, ami Szódzsi későbbi életének ismeretében semmi jóval nem kecsegtet. Szódzsi végül is felkeresi, aminek eredménye egy nyilván nagyon szomorúnak szánt jelenet, amin én viszont továbbra is felhúzom magam, mert Kohana-szan nemhogy elküldené, de tele is köhécseli, és a karjaiban hal meg, ami igazán romantikus gesztus részéről, köszönjük. (Igen, én egy kegyetlen ember vagyok, de ez van; Kohana-szan minden jóindulatom eljátszotta azzal, hogy rászabadított több trillió bacilust a történelem legjobb kardforgatójára.) Szódzsi nehezen is tudja magát túltenni ezen, Szei próbál belé lelket önteni, aminek vége… Hát, elég nehezen értelmezhető, de olyan 75% valószínűséggel csók lesz az 😆

A csapatnál se vidám a helyzet, pölö az egyik pali, aki sutyiban Itóékkal akart menni, szeppukut kap a nyakába, ergo az Itó-szimpatizánsoknak elég rosszul áll a szénája. Kis hangulatoldásként Hidzsikata közli, hogy Szódzsira ráfér a nőzés, menjen ő meg Szei Simabarába (nem lehet azt mondani, hogy nem mozdítja előre a dolgokat). Miután kis veszekedés árán Szei ráveszi kapitányát, hogy igenis menjenek Simabarába, Szódzsi bosszúból richtig bulizik is, aminek az a vége, hogy mindketten szépen lerészegednek, és ennek egy sódzso mangában csak egyféle vége lehet – egy “majdnem!”-jelenet 😀 (Ebben az esetben Szódzsi közli, hogy Hidzsikata őt nőzni tanulni küldte Simabarába, és technikailag Kamija-szan ugyebár lány, és hát akkor legyen ő a tanára, majd rámászik és bealszik :mrgreen:)

További vidámítás végett a Sinszengumi nagy része megkapja a hatamoto rangot, vagyis elég sokan most már ténylegesen is szamurájok, sőt, a sógun közvetlen csatlósai lesznek. Van, akinek ez mégsem olyan vidám: Nakamurának és 3 társának, akik hátramaradtak az Itó-fanclubból, ez eléggé megnehezíti valami előttem ismeretlen okból, hogy engedélyt kapjanak lelépni.

A 33. kötet középpontjában először – micsoda meglepetés – Nakamuráék állnak, akiket Itó elzavar, “hess, hess, nem lettetek elengedve, én meg nem akarok még fasírtban lenni a Sinszennel” alapon. Végül felkeresik magát a Sinszengumi voltaképpeni főnökét, Macudaira Katamorit, csak aztán a fene nagy várakozást megunva úgy vélik, hogy oké, ebből nem lesz semmi, és kollektív szeppukut követnek el. Nyilván ez nagyon szépen meg is van indokolva, nem csupán a hecc kedvéért csinálják, de amennyit szövegelnek előtte, azt én lusta vagyok lefordítgatni. A lényeg, hogy nem látnak a helyzetből nagyon más kiutat; és még Nakamura, akit amúgy rá akarnának venni, hogy ő menjen inkább vissza a Sinszenhez, szóval még ő sem marad ki ebből. És ez a megoldás, na, ez elegáns így, ugyanis van a történetnek hivatalos és nemhivatalos változata. A hivatalos verzió szerint az történt, ami a mangában is látható, ezt jelentette le a Sinszengumi. A nemhivatalos változat inkább arra épít, hogy Hidzsikatáéknak ekkorra már nem kottyant meg nagyon pár emberrel több vagy kevesebb, és kivégeztették a négyest, hogy aztán ártatlan képpel közöljék, hogy ja, hogy ők? Ők szeppukuztak. Az utóbbi nem illett volna bele a manga profiljába, Hidzsikata ugyan többször is bizonyítja, hogy nem zavartatja magát holmi véres melók miatt, viszont ez itt nagyon csúnyán rongálta volna a renoméját. Úgyhogy gratulálok Vatanabe-szenszeinek, mert a lehető legjobb utat választotta, akár módosított ezzel a történelmen, akár nem.

Itóék távozásával viszont megint módosul a felállás, például Szaitó helyét Inoue-szan veszi át a harmadik egység élén, Harada a negyedik egység kapitánya lesz; és még az ezer év után felbukkanó Jamazaki Szuszumu is kapitánnyá lép elő, ennyit a további kémkedési akciókról. Szei is elkerül az első osztagtól: a parancsnok segédje, emellett szép megfogalmazással az egészségügyi ellátásért felelős asszisztens lesz 😆 Persze azért a parancsnok jó fej, így annyira messze azért nem kerül Szódzsitól 😛 És ha már Szódzsi, Nakamuráék esete után rá kerül át a hangsúly, ugyanis elkezd köhécselni, mindenféle sötét jövőképet előrevetítve, habár ő egyelőre kitart amellett, hogy csak megfázás, kétoldali tüszős túlhajszoltság, vagy egyéb, nem valami súlyos kórképe van. Ezzel csak egy a baj: hogy teljesen random helyeken kezd el köhécselni, és egy idő után az ilyet nem lehet nagyon titkolni. Szei is elég hamar érzékeli, hogy valami nem stimmel, és bár Szódzsi az első és második alkalommal is lerázza, a harmadik esetben elég komoly egy éjszakai köhögésrohama ahhoz, hogy csak annyit bírjon kinyögni, hogy Szei lehetőleg ne szóljon senkinek. Szei pedig elég hamar veszi a lapot, és itt már bizony Kohana összes rohadt bacilusára gyanakszik.

Jó kis érzelmi hullámvasút ez a két kötet, került bele dráma bőven, amit egyre nehezebben old fel a sok fanservice és/vagy humoros jelenet. Megindul a Sinszengumi szétesése, amin a hatamoto rang már nem segít, Nakamuráékkal felvezetődött az egyre komolyabb mellékszereplő-likvidálási szál (lassan Rjómára kerül a sor, aztán végre Itó ideje is eljön, háh, csak utána meg a szimpibb emberek következnek…), és a következő kötettől pláne komolyodni fog a sztori, ott már bejön a képbe Macumoto doki is, aki rendesen diagnosztizálja a tüdőbajt Szódzsinál – tehát tényleg lehet a zsepiket készíteni.

Reklámok

One Response to 風光る32-33

  1. Yoriko szerint:

    Áhh, nem ér XD Mindig meghozod a kedvem, hogy tovább olvassam ezt a vacakot, mégse tudom sose rávenni magam XD Kibeszélősdi nélkül nem poén ^^;

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d blogger ezt kedveli: