~ 318~

Na, hát ilyen filmeket nem szabadna néznem.

A lélek útja [Taking Chance].
Voltaképp “csak” arról szól, hogy egy tengerészgyalogos irodista alezredes kísérőnek ajánlkozik Chance Phelps, Irakban elesett őrvezető koporsója mellé, és a meglehetősen hosszú út során rájön, hogy a katonákat korántsem csak a családjuk, hanem bizony fél Amerika gyászolja.
Hát… A film maga ennyi alapján nem sokat mutat. Minek 75 perces szájtépést rendezni egy elesett katonáért; plusz jajj ne már, Irak, a csapból is a Közel-Kelet folyik… Viszont itt most egy másik oldalt mutattak. Hogy hogyan szembesülnek az otthon, biztonságban ülő amerikaiak – akiknek a háború jó esetben csak annyit jelent, hogy egy újabb témát lehet bevetni a választások idején – a hősi halállal. Másrészt, akik valamilyen módon kapcsolatban állnak a katonasággal, vagy szintén elesett rokonuk, barátjuk, ismerősük a háborúban, gondolkodás nélkül megállnak addig a fél perc erejéig, amíg elviszik mellettük Phelps koporsóját. Szóval senki sem marad közömbös.
A másik fele az alezredes, aki úgy vágott bele ebbe, hogy “ugyanaz a szülővárosunk”, aztán mint kiderült, nem is ott lesz a temetés; de az út során az idegenek Phelps iránti szeretete miatt ő is szeretett volna többet tudni Phelpsről, és bár az elején egy elesett bajtársa volt, a film végére nagyon közel érezte magához.
A film megtörtént esetet dolgoz fel; Mike Strobl alezredes rögzítette útjának eseményeit és gondolatait, ezt később újságok is lehozták, majd ez szolgált alapjául a filmnek. (A forgatókönyv megírásánál is segédkezett.) Persze nyilván van benne egy-két kiszínezett rész, például a doveri eset az őrmesterrel, aki a bátyja kísérője volt – akadt hasonló Strobl leírásában, de nem Doverben -, de egyébként teljesen hiteles feldolgozásról van szó.
Mindig úgy hittem, hogy az amerikaiak nem normálisak, mert az én értékrendem szerint hülye az, aki képes elmenni csatázni a fejesek kifogásai után, amik még casus bellinek is röhejesek. De a film után… Nem is tudom. Még mindig nem tartom őket normálisnak. De kezdem kicsit tisztelni őket. A nagybátyám (leszerelt tiszt, laktanyában dolgozik) múltkor mesélte, hogy magyarok azért estek el a Közel-Keleten, mert a rendes katonaság szétverése óta nincs normális alapkiképzés, és így bizonyos helyzetekben teljesen használhatatlanok a katonák. Ha valaki emiatt hal meg, azt még meg tudom érteni – hopp, bocs, érzéketlennek tűnhetek -, de mikor egy jól kiképzett, kitüntetésekkel jól kidekorált srác esik el, ráadásul a 20-at se töltötte be*, az sokkal tragikusabb.

Szóval nem kellett volna megnéznem. Sokáig nem fogom tudni kiverni a fejemből ezt a történetet.

[*: erről eszembe jutott, amit MangaFan fórumon írt egyszer alister: “Az USA egy fura ország, ahol… 17 évesen beléphetsz a seregbe, 18 évesen kiküldhetnek Afganisztánba vagy Irakba, vagy az éppen aktuális ellenséghez “terroristákat” meg civileket ölni, két évvel később már lehetőséged van leszerelni, de miután hazamentél, kiszolgált veteránként nem adnak neked egy üveg sört, mert nem vagy még 21 éves…”]

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

%d blogger ezt kedveli: