Best of Steven Ruiniverse

2016. szeptember 28.

d-pad

Neeeheeeeeehhheeeeeeeemmmmmmm.

Én komolyan megpróbáltam, vagy ötvenszer adtam esélyt a magyar fordítónak, hátha csak rossz részt fogtam ki, amikor rossz passzban volt. De ezek szerint konstans rossz passzban van. (Nem nevesítem, ott van a magyar stáblistán, szóval bárki kiderítheti.)

Szóval most így elkezdek egy posztot, és szépen bővítgetem kedvenc Steven Universe-leiterjakabjaimmal, illetve minden olyan átvariálással, amik a feje tetejére állítják a történetet, esetleg nyelvtanilag már azt a wtf-szintet súrolják, amihez képest a gugli fordító kész Arany János.

Essünk is neki részenként – de mint a cím is mutatja, csak válogatok, mert ha mindent kigyűjtenék, amin már kínomban röhögök, akkor tíz évre ellátnám magam gépelni valóval.

(A képért elnézést, próbáltam áthozni a kezdő nyelvórák hangulatát, amikor ugye minden nyelv esetében olyan kérdésekkel gyakorol az ember, hogy “Ez egy Mars-szonda? – Nem, ez egy ceruza.”)

Olvass tovább »

Reklámok

Steven Universe

2016. július 20.

Steven_Universe_Logotype

Mint kissé felhúzott állapotban kifejtettem, tele lett a puttonyom a szinkron ámokfutásaival, és úgy döntöttem, hogy feliratot barkácsolok. Nem mondom, hogy ez a felirat aztán tip-top szuper, de legalább képes vagyok keresni egy szótárat, ha érzem, hogy egy-egy kifejezés valahogy nem klappol. Olvass tovább »


Kis aktuálpolitikás izéhozé

2018. március 17.

Mivel a munkám jó ideje abból áll, hogy agyhalott, öltönyös bazári majmok szómenéseit kell hallgatnom (a 100+ államtitkárt és helyettes államtitkárt lassan jobban ismerem, mint ők egymást), így nem csoda, hogy most már érdekel, egyben iszonyúan bosszant a komplett magyar politikai színtér.

Néha nem tudom eldönteni, ki a nagyobb seggfej, a kormánypártok, a baloldal, a Jobbik, az egyszázalékosok, vagy a kamupártok.

A kormányt iszonyú sok okból nem bírom, a szokásos ellenzéki felsorolással élve eü, oktatás, korrupció, diktátorölebség,  plusz ha Pesten nem is, de itt, vidéken lakva már rohadtul feltűnik, hogy feudális rendszer jött létre, mindenki valakinek a vazallusa valamilyen téren. Az aktuális két kedvenc húzásom tőlük a márc. 15-ei performansz, amelynek keretében engem gyakorlatilag kiírtak kb. a magyarok közül, egy Magyarország létére törő rohadék antidemokratikus féreg vagyok (éljen az ünnep, ami elvileg mindenkit összeköt…), a másik meg a programismertetőjük (LOL). Ez utóbbi úgy néz ki, hogy az M1, ami próbálja bizonygatni, hogy mindenkinek szót ad, és a köz érdekét szolgálja, indított egy választási műsort, ahol minden párt képviselője öt percben vázolhatja a programját. NEM nézem munkaidőn kívül az M1-et, de munka keretében épp azt fogtam ki, amikor egymás után beszélt a Fidesz és az LMP szóvivője. Hát. Ég és föld. Vázolnám a Fidesz programját: IMF! ENSZ! MIGRÁNCS!!!* NEMZETHALÁL!!!!! (mármint ha nem ők győznek) Plusz pár, erősen kérdéses hatású jótétemény, mint pl. az áfacsökkentések (ez se jár boltba… minden ugyanúgy drága, az áfacsökkentés a három napig tartó csodák egyike), vagy a gonosz Brüsszel zsetonjából kivitelezett vidéki eü-fejlesztések. (Azt hagyjuk, hogy a szomszéd faluban pl. van egy fasza egészségház, tök modern – csak alig van nyitva, mert nincs orvos; a szakrendelések mind megszűntek, kizárólag háziorvos működik, ennyit erről.) Az LMP-s srác meg (oké, meg kell hagyni, zéró kormányra kerülési esély mellett ígérgetni lehet bármit) mindenféle területek fejlesztéséről beszélt, és nagyon korrekt programismertetőt tartott. Őrült nagy kontraszt volt. Nem vitatom el, hogy a migrációs válság egy komoly probléma, azt se, hogy az EU vezetése töketlen pancserek gyülekezete, és mivel voltam a Keleti pályaudvarnál, amikor úgy nézett ki, mint egy menekülttábor, ezért őszintén tudom azt mondani, hogy ebből a részből én se kérek. De a módszer, ahogy a Fidesz ezt kampánytémává teszi**, és minden ellenzékit úgy állít be, mint akik rászabadítanák Magyarországra az apokalipszist, az gusztustalan.

És az az elkeserítő, hogy örülhetünk, ha nem lesz megint kétharmada a kormánypártoknak. A baloldal komplett idióták gyülekezete, akik nem képesek normális ellenzéki szerepet betölteni, és őszintén szólva még egy nyalókát sem bíznék rájuk. A Jobbiknál nehéz elfelejteni, honnan indultak. Az LMP-nek nincs elég nagy támogatottsága; a náluk kisebbeket pedig hagyjuk is.

Abban az egyben bízom, hogy a kormány egyre nagyobb és súlyosabb disznóságai legalább pár olyat is felráznak, akik korábban otthon ültek a seggükön, és most VÉGRE el méltóztatnak menni szavazni. Mert a legnagyobb felelőtlenség az “ah, jól van ez így, ki nem szarja le, egyébként is, majd a többiek eldöntik” mentalitással hagyni, hogy mindössze a választók negyede gyakorlatilag teljhatalmat adjon olyanoknak, akik a csavaros jogászkodásaikkal törvényesítenek minden mocsokságot.

*: imádom, hogy én is migráns vagyok, elvégre Pestről költöztem odébb 😀
**: “ha nem mi maradunk hatalmon, Önhöz is bezsuppolnak egy arabot!!!”


Bizonytalan szavazóknak

2018. március 14.

Ha valakinek kevés a lepedőn szavazólapon felsorolt 23 párt / gittegylet / pénzmosoda / cserkészklub, akkor tudok ajánlani egy alternatív megoldást, íme:

Mondjuk a programjuk csak annyi, hogy “meghódítjuk az univerzumot”, de már ez is kellemesebb, mint a “Soros! ENSZ! Migráns! Folytatjuk!”, akkor is, ha a Földre nézve ez a vogonok bekötőútjánál is nagyobb szívás.


Adventure Time

2018. február 8.

Suihara, DevArt)

Azt hiszem, ez az első olyan eset, hogy évekig szemeztem egy sztorival, majd puszta dacból vágtam végül bele 😆 Hosszú-hosszú időn át csak random kapcsoltam rá, néha leragadtam, legtöbbször nem, és igazából csak akkor kezdett érdekelni, amikor fanartokból meg mindenféle tumblr-posztokból azt vettem le, hogy jé, ez sem agyatlan marhulás, van picit deepebb sztori, csak ahhoz kitartónak kell lenni. (Steven Universe-szindróma.) Aztán azután, hogy a CN felhúzott azzal, hogy magyar földön ki akart szórni a kukába egy rahedli részt, összeszedtem magam, meg egy kazal (1-7. évad) angol részt, és nekiálltam szépen apránként betermelni a sorozatot.

A marha nagy vicc az, hogy bejött, amire számítottam. Ugyanis egyszer, egyetlenegyszer már belefutottam Marceline meg a Jégkirály hátterébe, és tudtam, hogy ők lennének a kedvenceim, hát, basszus, tényleg ők lettek a kedvenceim 😀 Annyira, hogy amikor nem ők vannak a fókuszban, picit unatkozom is. (Megyek, hamut szórok a fejemre, miközben borsón térdepelek a sarokban.) Nekem Finn és Jake agyatlan hősködése nagyon-nagyon sokáig nem jött be (Jake kimaxolt figyelemzavara sem segít), szóval a Marceline- és Jégkirály-mentes időben jó ideig a szar poénok éltettek, szerencsére van belőlük elég. (Bár ez pont Jégkirályos rész, de öt percig röhögtem azon, hogy “Bleach, lighter fluid, ammonia, gasoline, I dunno. Lady stuff. Plutonium…” 😆 ) A másik vicces felfedezésem az volt, hogy ahányszor Rebecca Sugar komolyabb szerephez jutott a stábban, az a rész nagyobb eséllyel tetszett (pl. Susan debütálása, bár egy rakás Marceline-részt is ő jegyzett, ha jól láttam). Nem, ennek semmi köze a Steven Universe miatti elfogultságomhoz, egyszerűen csak nála sanszosabbak az olyan plot-driven részek, ahol a plot speciel egy részen túlra mutogat.

Az első évadot viszonylag gyorsan letudtam (kb. egy hét), mert még morcos voltam a CN-re, meg szar idő volt kint (= nem tudtam kimenni bicajozni, és hála a jó égnek, kerti munkákat sem lehetett végezni), a második már lassabban ment, és egyre jobban reménykedtem abban, hogy idővel kevesebb lesz a wildly random trip shit, és icipicit fókuszálunk valamire. Aztán a harmadik évadra rájöttem, hogy baromság ilyesmiben reménykedni, ennek a sorozatnak a lényege, hogy egy wildly random trip shit az egész, mintha mindenki betépett volna az alkotógárdában, és akkor élvezzük ennek mérten, és örüljünk, ha néha van plot 😆 A slusszpoén, hogy pont, mire feladtam, akkor kezdtek ilyen random összefüggőbb dolgok alakulni, aminek azért örültem 😀 Mondjuk ezzel egy időben egyre gyakrabban csúszott be irtó lapos rész is, a hatodik évad elején több epizódot kis híján áttekertem a francba, de aztán csak végigszenvedtem őket. Nem, nem érte meg. Pl. a Furniture & Meat tömény unalom volt. Igaz, ugyanez az évad egyre több szépen csavart sztorit is prezentált, és volt pár olyan szösszenet is, ami nem volt különösebben izgalmas, de olyan szuperül kivitelezték, hogy mégis tetszett (pl. Jake the Brick). A szintén ebben az évadban debütált és sajnos vissza-visszatérő Marty-t meg agyonvertem volna minden felbukkanásakor egy fejszével – én kérek elnézést a Raszkolnyikov-tempómért.

Az egésznek van egy baromi fura vonzereje, talán azért, mert nem egy ilyen “random gyerek random szuperképességeket kap és ő lesz a Jani” sztori, vagy “lássuk, hogy boldogul egy átlag gyerek egy elmebeteg környezetben/családban”, esetleg “az előző két alapozás valamelyikét kisállatokra/weird lényekre húzzuk rá”. Ehelyett inkább minden és mindenki wtf, gyakorlatilag az egész környezet ad egy oroszrulett-érzést, mert annyira bizarr minden szereplő, hogy bármikor bármi ellenség lehet. Ez a kiszámíthatatlanság, és az alkotógárda betépettségére vagy szimplán túlságosan is jó képzelőerejére utaló, irgalmatlan széles spektrumú lényskála aztán vígan elviszi a hátán az egész mindenséget. Jó, időről-időre akadnak iszonytatóan irritáló jelenségek (LEMONGRAB hangja, jézusom, az a visítás; egy frissen leszúrt malac skálázása hozzá képest Grammy-esélyes dal), de kibírhatóak.

És akkor kicsit hadd fanoljak rá pár dologra, mert muszáj 😀

Utánaolvasva kiderült, hogy bár az írók simán kamuzhattak volna, nem tették, és bevallották, hogy a posztapokaliptikusság háttérrel csak oltári nagy mákjuk volt, mert a legelején még marhára nem volt semmilyen ilyen koncepció 😀 Ettől függetlenül baromi pofás dolgot hoztak ki belőle, és simán rá lehet húzni gyakorlatilag bármire, hogy ez? Ja, ez csak a radioaktív szarok miatt ilyen. Briliáns.

Simon & Marcy. Most nem konkrétan az epizódra gondolok, hanem a két karakterre. Mint említettem, a kedvenceim az egész sorozatból, és bár sikeresen, minden előismeret nélkül futottam bele flashback részbe velük (komolyan, az egyik első Adventure Time rész, amit láttam, Simonos volt…), annyira imádtam, hogy kis híján nekiálltam a sorozatnak, csak rájöttem, hogy marhára nem ők vannak a középpontban, úgyhogy ejtettem is 😆 Jégkirály az egyik legszuperebb ellenség, akit eddig gyerekcuccban láttam. Oké, ő a rosszfiú, aki mindig hercegnőket rabol, és többnyire jogosan elpáholnak, de az ember elég hamar megsajnálja, és megkedveli – mármint én legalábbis így jártam 😛 Már csíptem az öreget, amikor a tisztelt alkotógárda gyomron vágott a Holly Jolly Secrets-szel, és kész, ott végem volt végképp, szegény fickóval tényleg lehetetlen nem szimpatizálni, még ha totál buggyant is a korona miatt. Marceline is félelmetesen jó, rühellem a vámpírokat, de ő akkora arc, hogy még zombi is lehetett volna (azokat még a vámpíroknál is jobban rühellem), és akkor is bírnám.

PB, avagy Princess Bubblegum / Bonnibel / Bonnie / etc. Légyszi, mutasson nekem valaki még egy olyan uralkodót, aki Big Brother módra kukkolja a jónépet, és ráadásul az őrült tudós archetípusának kimaxolása. Jó, sokszor az őrületbe kergetett, mint majd’ minden karakter, de így is imádom.

A miniszériák. Jó, az Elements nekem annyira nem fekszik, de a Stakes és az Islands is bravúros, és bár hozzák a sorozat kötelező agyzsibbasztó elemeit, olyan csavarosak, hogy nem lehet nem imádni őket. A Stakesben ráadásul említett nagy kedvencem, Marceline van a középpontban, szóval… 😀

A szinkronról csak annyit, hogy fergeteges, és nagyon-nagyon sokáig el sem tudtam képzelni, hogy angolul nézzem (Baráth Pisti amúgy is nagy kedvencem, bár néha nehéz volt elvonatkoztatnom a nyolcmillió animés szerepétől, főleg az ifjabbik Elric-fiútól) – mikor először botlottam bele a hangsávváltás lehetőségébe még a szokott erdészházunkban, és átállítottam angolra a CN-t, kb. húsz másodperc után egy “áááááúristenneeeee” kommentár mellett vissza is állítottam magyarra. Viszont most, hogy az elejétől, szisztematikusan álltam neki, nem akartam semmilyen cenzúrába belefutni, és jobb is így, megszoktam mindenkit, és már magyarul nem tudnám nézni 😆 Azt nem tudom, a fordítás milyen, de azon kiborultam picit, hogy az Islands-részekben a mamókát, aki svédül karattyol, és pont az a lényeg, hogy emiatt nehézkes a kommunikáció vele, lazán magyarul hozták le, szóval gratulálok annak a félnótás idióta majomnak, aki szerint ez normális. (ennyi erővel nyugodtan le lehetett volna fordítani Lady Rainicorn koreai szövegeit is, csak hogy rámutassak, mi a bajom ezzel)

Szóval sikerült újfent beletenyerelnem egy aranybányába, és ugyan nem jut el nálam a Steven Universe-szintig, azért ez a sorozat sem rossz, sőt, csak a megfelelő hangulat kell hozzá, és el kell fogadni, hogy az amerikai író-rajzolók jelentős része ELMEBETEG.


Amikor már a facepalm sem elég

2018. február 7.

Elnézést, egyperces politikai szösszenet következik.

Ezt a kampányötletem szívesen levédetném,bár tökre örülnék, ha bárki hasonlóval állna elő:

  • bármely kormánypárti nagykutya bármely komolyabb (és a reklámtábla okán lehetőleg nem túl hosszú) kijelentése
    • random témáról, a lényeg, hogy a nyilatkozat párja, amelyet ugyanez az ember korábban tett, homlokegyenest különbözik ettől
    • egy adott szektor fejlesztéséről / szipi-szuper állapotáról / beleölt csilliárdokról, háttérben ehhez “illően” rohadó kórterem / iskola / etc.
  • bónusz: egy adott választókerületben a helyi kormánypárti politikussal megcsinálni egy ilyet
  • a szlogen: Ön hisz még neki?

Tényleg bocsánat a totál nem ideillő témáért, de az utóbbi időben nagyon nyomatják a sok agyatlan baromságot kormányoldalról (a másikról is, csak az ellenzéki töketlenkedés, akármilyen káros, kevésbé agyrohasztó), és mivel konstans ezzel foglalkozom, tele van a hócipőm mindennel.


Mighty Long Fall

2017. november 23.

48 órája próbálom összeszedni magam, de elég nehezen megy.

48 órája rám írtak, hogy helló, láttam-é, hogy Watsuki mit csinált. Hát nem láttam, mert munka okán az egész napom utazgatással telt, így elkerültem azt a brutális cunamit, ami az általam követett tumblres Kenshin-fandomon végigsöpört, és ami fantasztikusan rátett egy lapáttal a nem túl rózsás kedvemre.

Watsuki Nobuhiro, a Mangaka Atyaúristen, akiért 12 éven át töretlenül rajongtam, akiről pont most akartam a Kenshin Hokkaidó-szál miatt ódát zengeni, annyira szép comebacket hajtott végre… egy házkutatás során parádés módon gyerekpornóval bukott le. A parádésat úgy értem, hogy ez a pöcs még képes volt azt is mondani, hogy a kb. 10-14-es korosztály a kinkje. Egy halk hangocska a fejemben ugyan próbálja nekem 48 órája beadni, hogy biztos van erre valami nyakatekert magyarázat, valamit ökörködtek az asszisztensekkel az irodában a dvd-kkel, ez a korosztály-kinkes megjegyzés meg csak egy klasszikus, szar Watsuki-poén volt, ami nagyon rosszul sült el, de sajnos ezt a hangocskát agyon kell ütnöm a szürke valóság kalapácsával.

Idén annyi, de annyi lebukás volt a hírességeknél (már láttam olyan elméletet, hogy Hugh Hefner halálával megszűnt a híres, de pöcs férfiakat védő erőtér), én rajongóként mégis megúsztam eddig, pedig ahányszor megláttam egy szalagcímet, hogy “Szexuális zaklatással / nemi erőszakkal / stb vádolják…”, bennem volt a drukk, hogy úristen, csak ne valamelyik kedvencem legyen. Hát, most nem Amerika irányából, de beütött a krach, és tényleg olyan helyen, ahol egyáltalán nem számítottam rá.

Tisztában vagyok azzal, hogy egy írót nem lehet megismerni a művein keresztül, hogy még a saját kis privát életére vonatkozó megjegyzéseknél is tódít, hogy nem lehet készpénznek venni minden szavát. De Watsuki munkásságát egész egyszerűen olyan régóta követem, hogy azt hittem, ismerem. Oké, azzal tisztában voltam, hogy vannak fura mániái, de hogy ezek közé tartozik a gyerekpornó, azt sosem hittem volna. (A sors fintora, hogy épp aznap pattant ki a botrány, amikor 11 éves rokon lánnyal mangákról beszéltünk, és rákérdezett a kenshines poszteremre, és mondtam, hogy még pár évet várjon ezzel a sztorival…)

Egyszerűen nem tudom hova tenni ezt a hírt.

12 év alatt nagyon a szívemhez nőtt Watsuki, lehet, hogy néha nem jött be annyira egy-egy műve, de az alkotói megjegyzései és a mindig szuper rajzai még a leggyengébb sztoriját is elvitték a vállukon, és iszonyúan sok ikonikus jelenetet írt. Hadd ne listázzam ide a Kenshin mind a kb. 5000 oldalát… Elképesztően sokszor olvastam újra a műveit. Elképesztően sokszor inspirált. Iszonyúan sokféleképp hatott rám, a Kenshin miatt cpztem, emiatt kezdtem komolyabban fanficeket írni, emiatt ástam bele magam kicsit kacifántosabb fordítási kérdésekbe, emiatt lettem a Shinsengumi és a bakumatsu őrült nagy fanja, és még életem első munkáját is a Kenshinnek köszönhetem. De Watsuki műveinek levadászása során jöttem rá pl. arra is, hogyan lehet trükközni az Amazonnal, szóval nélküle még mindig meg lennék lőve, hogy honnan szerezzek jó minőségű scaneket. És persze a Kenshin-fandomnak köszönhetően irtó sok fantasztikus rajongótársat ismerhettem meg.

Leírhatatlanul csalódott vagyok.

Különösen fáj ez az egész azért, mert iszonyúan sok időt és pénzt szenteltem a munkásságára, és imádtam őt, és olyan piedesztálra pakoltam fel, amit rohadtul nem érdemelt meg. Egyszerűen hátba szúrt. Engem is, és még több millió rajongót. Nem fogok máglyát rakni a teljes szekrényt kitöltő köteteimből, mert a műveire ez a gusztustalan aberrációja nem volt hatással, és Watsukit, az írót max. átkeresztelem másra fejben, hogy véletlenül se juttassa eszembe Watsukit, az embert. Pardon, rohadékot.

Annyira boldog voltam, hogy újra fut a szekere, hogy a Kenshin live-ok milyen jól sikerültek, és hogy az új Kenshin-manga is milyen iszonyatosan erős startot vett, és milyen jó visszhangja volt a fandomban. Iszonyúan örültem, hogy végre, sokan újra felfedezik őt. Hát, most az új Kenshin is mehet a levesbe, bár állítólag országos cimbije, Oda még kihúzhatja a szarból a kiadónál, és a japánok egyébként is még mindig elcseszett módon állnak ehhez a gyerekpornó kérdéshez, és karrierszempontból relatíve olcsón megúszhatja a dolgot. Ez majd kiderül… Az biztos, hogy én egy vasat sem fogok többé áldozni a műveire. Azt nem fogadom meg, hogy soha a büdös életben nem fogom elolvasni az újabb műveit, mert úgysem tudnám betartani, de minden szívfájdalom nélkül kalózkodom majd, mert az én keservesen megkeresett forintjaimat senki ne fordítsa gyerekek életét tönkretevő, undorító videókra. Az más kérdés, hogy hogyan fogom tudni szétválasztani akkor fejben az írót és a férget, de addigra talán menni fog ez is valahogy.

Szeretnék tombolni, üvölteni, széttépni valamit, mert iszonyatosan fáj, hogy visszaélt a bizalmammal, hogy nem gondolt arra, hogy az ő pozíciójában példát kellene mutatnia. Nem tudom rendesen szavakba önteni azt a dühöt és keserűséget, amit most érzek. Nagyon kevés embert bálványozok, ő volt az egyik.

Amióta Brüsszelben láthattam, többször emlegettem, hogy ha újra találkozhatnék vele, mit mondanék neki. Most azt hiszem, azt, hogy “rohadj meg, seggfej”.


Rurouni Kenshin Hokkaidó-szál

2017. szeptember 5.

Atyám, hát nem gondoltam, hogy egy irgalmatlanul hosszú munkanap végén még nekiállok blogolni, de nem bírom magamban tartani ezt.

Aki kicsit is ismer, tudja, mekkora őrületes nagy Kenshin-fan vagyok. Ezt az új mangát vegyes érzésekkel vártam, mert ugyan Watsuki rövidebb szösszeneteknél tök jól hozta a régi formáját, azért más egy hosszabb sztorit írni, mint one-shotokban brillírozni. A Kenshin egyébként is azzal zárt, hogy vöröskénknek orvosilag se tenne jót az ugrabugra, és át is passzolta a buherakardját a következő generációnak. Szóval… mit lehet kihozni egy Kenshin-sztoriból, ahol Kenshin nem sok mindent csinál?

Valószínűleg Watsuki is ezzel a dilemmával küzdött, ez jól tükröződik a Hokkaidó-szál első fejezetében 😀

De nem rohanok előre, inkább szétcincálom az elejétől kezdve.

Kaoru narrációjával indítunk, ami szerintem telitalálat, őt konstans elnyomják, és jó kivételesen őt hallani. Eh, férfiuralom :/ (Pedig Kaoru erős és tökös csaj. De ezt sosem hagyják neki igazán bizonyítani.) Jó látni megint egy átlag dojolife jelenetet öt évvel későbbi verzióban, de még jobb látni, ahogy Yahikónak meg kell küzdenie a karma nevű bitch-csel, méghozzá az előző one-shotból megismert Aran alakjában. Aran szabályosan elcsaklizza egy ügyes harci húzással a Kamiya Kasshin Ryu nagykönyvét (konkrétan cukorkával lekenyerezi Kenjit, hogy vigye oda neki, ezen besírtam), és ugyan hozzá passzol ez a fifikás stikli, de ha valaki, inkább Ashitarou kéne, hogy harcolászós legyen. Mondjuk Aranhoz meg az illik, hogy azt hiszi, egy könyvből meg lehet tanulni kendózni 😀

Beesik Tsubame, hogy baj van, mire Aran rögtön csapná neki a szelet, ha Yahiko meg őt nem csapná le. Szerintem Yahikónak egy külön edzés lehet a nemkívánatos lovagokat elhessegetni Tsubamétól 😀 A baj neve amúgy Ashitarou, nahát, ki hitte volna. A srác ugyanis ott lődörög az Akabekónál, és Tae roppant rafinált módon még mindig éhenkórász taknyosokkal oldja meg az olcsó munkaerőt és befogja a gyereket pincérnek. (Mellékesen apró fanservice: az étterem előtt tábla hirdeti, hogy egy bizonyos aku kanjis kabátot és pofájában halszálkát hordó, tüsihajú pasinak hitel nincs. Szenzációs. Úgy látszik, az Akabeko számlái nem egyenértékűek egy bírsággal, ami öt év alatt elévül.) Az étterembe, mit tesz isten, betér Asahi, akiről kiderül, hogy jól el lett adva anno, de nem bírja magát kiváltani, hiába kuporgatott össze egy kisebb vagyont, és ezen olyan vita robban ki, hogy Ashitarou is beavatkozik, és ugye egy Shishio-karddal az oldalán ez mire vezetne, ha nem harcra… Közben még kiderül mellékesen, hogy ha Asahi nem hisztizne be a szar melóján, akkor nagy megbízást kapna, de nem derül, ki, mit, csak egy borítékra fókuszálnak közben rá, ami……… Ami egyelőre senkit nem érdekel a kibontakozó bunyó miatt.

Ashitarou teljesen begőzöl a csúnya gonosz kard csúnya gonosz aurájától és a kiérkező zsarukat is csépeli, amíg meg nem érkezik a Kenshingumi. Legnagyobb bánatomra nem Yahiko menőzik, holott Kenshin elvileg nyugdíjazta magát – és ezt nem igazán értem. Ha innentől végig az megy majd, hogy “Yahiko, sakabatou-t, plz”, morcos leszek, mert Yahikónak meg kellene tudnia oldani az ilyen ügyeket, és erős srác, és Kenshin meg vonuljon már vissza, de persze megértem, hogy ő a húzónév, és bezuhanna az olvasottság, ha nem ő lenne a főszereplő. Csak… nem tudom, ebből nehéz lesz jól kijönni. Valahogy muszáj lesz visszavonultatni, de Watsuki a bonyolult utat választotta, és ez elég nagy butaságnak tűnik nekem jelenleg. Mintha jól elindult volna egy úton, aztán eszébe jutott volna, hogy ja, mégse erre akar menni, újratervezés.

Miután Ashitarou-t természetesen egy elegáns Hiten Mitsurugi Ryuu technika észhez téríti, külön összeverekszik Arannal, amikor az lecseszi – remélem, többször össze fognak kapni, mert Aranról csak akkor esik le a fejére ragadt sapi, amitől sokkal jobban néz ki. Ashitarou még a kardját is visszakapja, ami most már pont olyan, mint exgazdája, mert Kenshin szépen becsomagolta fásliba, ami aztán nyilván megvédi Ashitarou-t a legközelebbi ámokfutástól, naná. Asahi is befut, és újrajátsszuk a régi szép időket, avagy Kaoru költségvetése nyilván olyan szuper, hogy minden utcán összeszedett kölyköt el tud tartani, mert Asahi is a kibővített Kenshingumi tagjává avanzsál. (Kenjivel tök cukker egyébként; Kenji semmit sem csinál, csak van, de olyan édes az összes panelen, hogy meg kell zabálni. Nem tudom, Watsuki hogy akar egy ilyen tüneményes kissrácból pszichopatát csinálni. Pláne ilyen szülőkkel. Pláne ilyen ökörködős slice of life jelenetekkel. Watsuki, plz. Ne tedd ezt velem. Ez a gyerek nem lehet egy angstherceg. A Seisouhen ugyan nem canon, de te sem akarhatod elrontani a kölköt.)

Miután az A jelű óvodáscsoport (Asahi, Aran, Ashitarou) bealszik, Kenshinék még felnőttek módjára nekiállnak leinni magukat a sárga földig kitárgyalni, mi a szar az a boríték, amit Yahiko nem tudom, hogy szerzett meg Asahi gardedámjától. Egy baromi fess csávó fotója van benne, és hajlok arra a következtetésre, hogy a Nagy Meló az lett volna, hogy az urat kiiktassák. De nem is ez az érdekes, meg nem is az, hogy a pasi úgy néz ki, mint egy gyogyós, hanem hogy állati szexis a kis szakállával Kaoru részint a saját kis memóriája, részint a ráfirkált kanjik elolvasása által rájön, hogy “uramisten, ez a fater!!!”. … Watsuki, plz. (Azt hiszem, ez egy visszatérő mondat lesz részemről a sorozatnál, elnézést.) Halott felmenőket visszahozni just for fun nem szép írói fogás. Bár aláírom, hogy háborúban eltűnt pasasok időnként hajlamosak előkerülni. (Amnéziával, persze. Jézusom, csak ezt ne süssük el.) És miután a képhez mellékelt fecni infói szerint Hokkaidón tartózkodik, hova is készülhetne a Himura-família, ha nem Hokkaidóra?

Ja, és Saitou. Őt még kiderítem, hogy jön a képbe, de Kamiya papához hasonlóan sármőr módon bukkan fel, és nagyon utálom magam, hogy itt fankodom, de hát mit lehet tenni 😀

Egyelőre tehát ennyi. Nagyon ígéretes ez a kezdés, jó a karakterek közt a kémia, a grafika a szokásos (… Watsuki nem tud ocsmányul rajzolni, azon a korszakán rég túl van), a sztori egyelőre elmegy, majd kiderül, mennyire sikerül elszakadni a nosztalgiafaktortól, és saját lábra állítani a történetet. Kamiya papa és Asahi sztorirésze meglepő húzás, de majd elválik, mit tartogat még sensei a tarsolyában. Én kíváncsian várom, mit hoz ki ebből 🙂


Nem annyira t. SDI

2017. augusztus 19.

Köszi, hogy másfél hét totális kikapcsolódást, és viszonylagos zen állapotba jutást követően sikerült három másodperc alatt felbasznotok az agyam azzal az EGYETLEN csodálatos mondattal, ami a Rejtélyek városkájában hangzott el.

A sorozatot szeretném nézni, ma véletlen kapcsoltam oda, vicces módon épp az utolsó részre, és épp nagyban készültek a harcra a jófiúk, akiknek a placcát, Gravity Falls-t a csúnya illuminátusos démonszar elfoglalta, prezentálnám is a zászlót, amelyet magyarítani sikerült:
És a magyar szöveg:
Vond vissza a zuhanást!

What the actual fucking McFuck?

Nem, nem fogom ezt a sorozatot is szarrá ekézni fordításügyileg, nekem ez a finálé épp elég volt magyarul, köszöntem, majd nézem angolul.

De hogy az SDI minden elbasz, amit szeretek, az csodálatos.

Könyörögve kérem az összes ezért felelős istenséget, hogy a Voltron SOHA ne kapjon szinkront, de ha mégis, azt ne ők csinálják.

(Tisztában vagyok azzal, hogy ez a sorozat tele van kódszarokkal és ide-oda utalgatásokkal és kacskaringókkal, és mindennel, amitől fantasztikus lesz egy fordító élete, de még ha esetleg ez az apró jelenet egy számomra ismeretlen, korábbi helyzetre is utal valamiképpen, akkor is nettó baromság a magyar. Még egy “csináld vissza” oké. Na de “vond vissza”… Jézusom.)

Szerk.: a sorozat végignézése után sem kell mea culpáznom, ez bizony egy orbitális félrefordítás. Yess. Egyvalamire voltam még kíváncsi, csak úgy, hogy megállapítsam, tényleg szar-e a magyar, és bizony, Dipper “Shut. Up.”-ja egy ledöbbenésnél “Hallgass”, úgyhogy ja, ez a szinkron is megy a levesbe, köszi, köszi, köszi. (A szóviccek garmadájával nyilván szintén nem tudtak mit kezdeni, de ez a shut up egy klassz kis lakmuszpapíros teszt arra nézve, hogy egy totál hétköznapi, pun-free szövegnél mire lehet számítani.) Bár így legalább megtudtam, hogy Ford angol hangja J. K. “Tenzin” Simmons, amitől kétszáz százalékkal viccesebb lett minden.