Best of Steven Ruiniverse

2016. szeptember 28.

d-pad

Neeeheeeeeehhheeeeeeeemmmmmmm.

Én komolyan megpróbáltam, vagy ötvenszer adtam esélyt a magyar fordítónak, hátha csak rossz részt fogtam ki, amikor rossz passzban volt. De ezek szerint konstans rossz passzban van. (Nem nevesítem, ott van a magyar stáblistán, szóval bárki kiderítheti.)

Szóval most így elkezdek egy posztot, és szépen bővítgetem kedvenc Steven Universe-leiterjakabjaimmal, illetve minden olyan átvariálással, amik a feje tetejére állítják a történetet, esetleg nyelvtanilag már azt a wtf-szintet súrolják, amihez képest a gugli fordító kész Arany János.

Essünk is neki részenként – de mint a cím is mutatja, csak válogatok, mert ha mindent kigyűjtenék, amin már kínomban röhögök, akkor tíz évre ellátnám magam gépelni valóval.

(A képért elnézést, próbáltam áthozni a kezdő nyelvórák hangulatát, amikor ugye minden nyelv esetében olyan kérdésekkel gyakorol az ember, hogy “Ez egy Mars-szonda? – Nem, ez egy ceruza.”)

Olvass tovább »

Reklámok

Steven Universe

2016. július 20.

Steven_Universe_Logotype

Mint kissé felhúzott állapotban kifejtettem, tele lett a puttonyom a szinkron ámokfutásaival, és úgy döntöttem, hogy feliratot barkácsolok. Nem mondom, hogy ez a felirat aztán tip-top szuper, de legalább képes vagyok keresni egy szótárat, ha érzem, hogy egy-egy kifejezés valahogy nem klappol. Olvass tovább »


Let’s Form (A Better) Voltron

2018. augusztus 11.

Csak egy rövidebb kifakadás, mert esküszöm, imádom az egész szart, úgy is, hogy közben kicsit utálom, de muszáj picit dühöngenem. (Igen, tudom, egy évad van hátra, szóval tök nyolc.) Ja, és full spoileres, aki Voltronos, és nem olyan elmebeteg, mint én, aki egy nap alatt betermeltem a 7. évadot, az inkább hagyja ki 😀

ad 1. Az alteás mágikus suskus (alkímia? nem tudom követni, mi a túrónak minősül) egész addig fun meg minden, amíg nem ez a 4345. módja annak, hogy ne magyarázzunk meg semmit, cserébe baromi kényelmesen és gyorsan letudjunk olyan helyzeteket, amikből látszólag nem mászik ki a csapat élve. Mindjárt meghalunk? Az alteai mágia misztikus módon működni kezd! Voltron mindjárt szétesik csillió fele? Az alteai mágia misztikus módon működni kezd! Egy szereplő elhalálozott? Az alteai mágia misztikus módon működni kezd! Szóval basszus, ne már, egy-kétszer oké, de amikor tök sokáig nem szedik elő, majd a végső utáni megoldásként hopp tök véletlenül bejön a képbe, na, az kiborító. Nem tudom, a tudományos részleg mennyire tudományos és mennyire bullshitting (gyanítom, nagyon), de inkább legyen tudományos bullshitting, amivel álcázni lehet deus ex machinázást, mint random mágia, ami sokkal pofátlanabb.

ad 2. ha már deus ex machina, Keith kisállata legnagyobb döbbenetemre az alteázásnál is szemérmetlenebb módon műveli ezt az ipart – ki kell menteni valakit a halál torkából? No problem, itt van Cosmo, és egy milliszekundum alatt bárkit bárhonnan kiteleportál! Még jó, hogy nagyon a sztori végére hozták be…

ad 3. Gyanítom, spinoffot akarnak, mindenesetre a 7. évadban olyan szinten az arcunkba tolták a wannabe paladin teamet, hogy az igazi paladinokról néha totál megfeledkeztem, cserébe majdnem bealudtam pár jeleneten, mert Griffin annyira izgalmas leader, mint egy betonfal. Még jó, hogy beugrott a McClain-klán egy újabb tagja, komolyan mondom, Veronica mentette meg ezeket a részeket, meg egyáltalán, a 7. évad jó részét is. (na, Veronicával megnéznék bármit, annyira badass)

ad 4. Hogy én mennyire gyűlölöm a shipeket most már, de komolyan… A rajongói shipekkel nincs gondom, azok többnyire jópofák, meg cuki, ahogy emberek egy 3 mp-s interakcióba már úúúú micsoda szikrázást és kémiát látnak bele. (Azt hagyjuk, hogy van totál toxikus részleg is a fandomban, ahol mintha tényleg élet-halál kérdése lenne, hogy X összejön-e Y-nal, és senki ne merje A-t B-vel shippelni. Azt a részét kerülöm minden fandomnak.) Az alkotói shipek viszont kiborítanak. Honnan a bánatos anyámkínjából szedték elő a Keith-Acxa shipet? Nem vagyok egy Klancer, de még az is mennyivel hihetőbb páros, mint ez, basszus! Az Allurance shippel abból a szempontból kevesebb bajom van, hogy nagyon bírom őket, és tök cukik, meg minden, de ettől függetlenül ez is egy elég suta párosítás. (Bár ezt legalább próbálták építeni – nem túl erőteljesen, de az Acxás agybajnál jobban.) Szerk. : oké, szóval Acxával volt pár interakciója a Keith gyereknek, nade könyörgöm, millió és egy emlékezetesebb jelenet volt ezeknél, szóval így nem igazán értem továbbra sem ezt a hirtelen előtérbe tolását a galra hölgyeménynek… (Bár nyilván kinek mi az emlékezetes.)

ad 5. Ha már shipek, kicsit hadd morogjak Adamről. Adammel abban az esetben semmilyen problémám nem lett volna, ha az alkotók nem cseszik el azzal, hogy marketingeszközzé emelik. “Nézzétek, representation!” “Úúú, hát most mondjátok meg, milyen ultraszuper úttörők vagyunk, az egyik főszereplő MELEG!” Ezzel addig nincs gond, amíg nem fényezi magát egy író, hogy ez milyen tökös húzás (még mindig), meg amíg nem erre megy komplett interjú el, ráadásul úgy, hogy az egészből az csöpög, mintha fél mondatnál komolyabb szerepe lenne szegény srácnak. Ehhez képest annyi az egész, hogy leoltja Shirót, majd elkamikazézik galrát irtani – köszi? Úgy értem, tisztában vagyok azzal, hogy tök felesleges mellékszereplőket hájpolni, de Adamet csak akkor tudták volna jól megoldani, ha kb. annyit szerepel, mint teszem azt, Hunk űrlénycsaja; I mean ő se kapott sok screentime-ot, mégis tök korrekt az egész. Adam? “Figyu, Takashi, ha most elpályázol, akkor szevasz, tavasz örökre. – A francba, Takashi, most nézd meg, a nyomorék mechád miatt még fel is robbanok egy galrás csatában, KÖSZ!” Szóval Adamnél nemcsak mi, rajongók hájpoltuk a shipet, hanem a t. alkotógárda DIREKT adta a pacit is alánk, miközben pontosan tudták, hogy Adam fiú rövid életű lesz ezen a Földön. (És még csak nem is poénosan csinálták, hanem teljesen komolyan gondolták, dühítő.) Ha és amennyiben előhúzzák a “nem is halt meg lol” kártyát, az meg még szarabb lesz, mert ilyen mégsehaltmeg-sztori már volt, és egyébként is ez a világ legócskább és legelkoptatottabb szereplő-visszarángatási módja. A lényeg, hogy ebből az Adam históriából már baromira nem fognak jól kijönni.

ad 6. Shirót minden egyes évadban bokszzsáknak használják, és sokkal szemetebb módon, mint Korrát, szóval most már abba lehetne hagyni a srác kínzását, köszöntem.

ad 7. Az előbb említett bokszzsák-szindrómán nem segít az se, hogy a végére egyedül Shiro kap egy Voltron 2-t, ami a világ vicce, részben a fent már említett random alteás mágiás suskus miatt, részben meg azért, mert az milyen már, hogy Voltronnál erősebb mechát húznak elő pár dirib-darab alteai kristállyal? (Lassan minden mecha erősebb már, mint Voltron… nyugdíjazni kéne a jó öreg roncstelep-szökevényt…)

Na, ennyi lenne, ezek csak így a 7. évad kapcsán kívánkoztak ki, remélem azért, hogy a fináléban meg tudnak lepni, és nem rossz szájízzel kell majd búcsúznom ettől a sorozattól.


Az Eszterházy téri fiúk

2018. július 16.

Csillió év után sikerült eljutnom A Pál utcai fiúk előadására – csak viszonyításképp, a premier után a költözésig hiába próbáltam jegyet szerezni rá, egyszerűen amint kiélesítették az online vásárlási lehetőséget, egyből elfogyott folyton minden jegy 😦 Amikor megláttam a helyi lapban (! ez is mekkora, nem olvasok újságot, a helyi reklámlap pláne nem érdekel, szóval imádom az ilyen apró jóságokat, amikor totál véletlenül történnek ilyesmik velem), hogy lesz Egerben előadás, először megörültem neki, de aztán láttam, hogy nem a víges társulat lesz, és valahogy onnantól kezdve nem izgatott annyira. Aztán jó egy hónappal később beugrott, hogy ja, lesz egy ilyen, és csak úgy rálestem, van-e még jegy, és VOLT. Mindezt kb. 23 órakor konstatáltam, és egyből nekiálltam leszervezni egy cserét arra a munkanapomra; döbbenetes módon tíz perc alatt sikerült elintéznem. (Bezzeg ha halálomon lennék és holnapra kéne csere, tuti nem sikerülne 😆 ) Közben egészen felspannoltam magam, elvégre milyen gyakran lát az ember szabadtéri színházi előadást egy olyan epic helyszínen, mint az egri líceumépület udvara?!

A technikai apróságokat illetően nem tudtam értelmezni a székelhelyezést, mert a székeket megszámozták, a sorokat viszont nem, na, így találja meg az ember a helyét segítség nélkül 😆 A hangosítás terén, bár – szégyen ide, szégyen oda – nem sok színházi előadáson voltam, de talán egyszer volt még ezen kívül olyan alkalom, hogy majd’ megsüketültem, szóval most nem tudom, ez a normális, vagy tényleg kutyaütő volt a hangosítás. (Mocsok jók a számok, de amikor mintha a dobhártyád mellett üvöltenék őket a füledbe, az sokat levon az értékükből.) Plusz néha elszaródott egy-két színész mikroportja, mondjuk örültem, hogy addig sem kiabálnak a fülem mellett 😀 (Többször is azon filóztam előadás közben, hogy vajon a környéken tartózkodók mennyire rajonganak az ingyenkoncertért, mert nem hiszem, hogy sokat tompítottak a hangerőn a falak 😆 )

Maga az előadás sok szempontból badass volt, de többször is úgy éreztem, hogy csak úgy élvezhető igazán, ha valaki a, olvasta a könyvet b, hozzám hasonlóan rongyosra hallgatta előzetesen a számokat. A dinamika néhol elég furára sikerült, a gittegylet sokszor leültette a sztorit pihenni, bár abból a szempontból ez nyilván nem gond, hogy van, akinek a gitt pont olyan átkozottul fontos, mint a grund 😀 Viszont így kicsit talán nehezebb lehetett követni, hogy akkor most mi a pékért érdekes a gitt, és mi köze a grundhoz, és egyáltalán wtf 😆 Egy rész volt még, amit nem tudtam értelmezni – a két Pásztor gyakorlatilag magánszámban lázadt fel a vezére ellen, de ennek zéró következménye lett, se dalban, se prózában nem történt utána semmi változás. (Most hirtelen nem emlékszem az eredetire, mindenesetre a színpadon nem oldották fel ezt az ellentétet, és így nem volt értelme a dalnak sem.) A színészek énektudása korrekt volt, bár nyilván én a Víg-verziót szoktam meg, de így is tetszett, mondjuk a szólózásoknál ki-kibukott, kinek megy kicsit gyengébben, még jó, hogy telenyomták bandázós dalokkal a musicalt. A zenét nyilván imádtam most is, még ha századszor is kell röhögnöm egy-egy régi Dés-Geszti produkció dallamainak újrafelhasználásán. (Van pár részlet, ami nekem egy az egyben A dzsungel könyvét idézi.) Poénügyileg jajj, annyi volt, hogy még, de a legjobb az a nagyon meta geg lett, amikor a kérdésre, honnan van egy kukker, a válasz az volt, hogy “A Vígszínházból” – elég sokan röhögtünk rajta 😀 (Kevésbé vidám, hogy a végére sokadszor kellett rájönnöm, hogy ez a sztori piszkosul szemét, mert voltaképp arról, szól, hogy szorri, de a gyerekkor véges, és lehet neked valami hülyeség tök fontos, jön majd a Nagybetűs Élet, és úgyis pofán vág. Ja, és még örülj, ha közben nem hal meg senki :/ )

Színészek terén előre is elnézést, ha más ugrott be valaki helyett, de nem ismerem őket, csak a hivatalos adatlapra hagyatkozom. Molnár Ervin abszolút lenyúlta a komplett rivaldafényt a maga kissé Scherer Péteres hangjával, és néha ripacskodásig hisztiző Kolnayával; iszonyúan imádtam 😀 A Nemecseket alakító Szente Árpád Csabát meg a két Pásztor színészeit (Keresztesi László & Lenchés Márton) sajnáltam, meg respektálom, mert tudtam ugyan, hogy lesz fürdés a színpadon, de… banyek, én hosszú farmerben majd megfagytam a nézőtéren, szóval amikor ez a trió pancsolt egyet, majd még énekelt, is, hát, helyettük is majd szétfagytam a látványtól 😆 (Ahogy a két Pásztor vizesen lenyomott egy lázadós dalt, az valami hatalmas volt. Iszonyat menőn nézett ki, ahogy össze-vissza fröcsköltek mindenkit 😆 )

A koreográfia egyébként is zseniálisra sikerült helyenként, a grundos csatajelenet őrült menő lett. (Plusz ott volt pár humoros rész, amiken besírtam. A Team Kolnay-Barabásnál meg nincs jobb a földön.) Díszletügyileg a költséghatékonyság mellett jópofa extra jelentést is bele lehetett látni az iskolapadból seperc alatt grundbástyává, majd ismét iskolapaddá vedlő ládákba, rém bírtam ezt az ötletességet. (A Bunsen-égő kitalálójának (mármint nem Mr Faradaynek, hanem aki a darabba beleírta) pedig díjat adnék. Mekkora jóság már, pláne amikor tök sötétben piszmognak vele.)

A zárószám volt persze az egészben a legszuperebb, azt hittem, a Mi vagyunk a Grund egyszer lemegy majd, erre vagy négyszer elénekelték, az utolsó reprise-nál meg mindenki felállt a nézőtéren, szóval elég király volt a hangulat 🙂 (Mondjuk nekem ez a dal már mindig a Class FM Reggeli Show utolsó adását fogja eszembe juttatni, Sebestyén Balázsék ott tolták be, és ott hallottam először, szóval vicces dolog ez. Rühellem a reggeli rádiós műsorok 99%-át, de ez a búcsúszám elég “classul” jött ki akkor és ott, na.)

Így hirtelen ennyi, muszáj volt kiírnom magamból, mert hatalmas élmény volt. Azért csillagok alatt, egy ennyire szuper helyszínen egy ennyire tuti kis musicalt megnézni nem mindig van lehetősége az embernek; azt hiszem, még átböngészem a nyári kínálatot Egerben, hátha találok még hasonló jóságot 🙂


Kis aktuálpolitikás izéhozé

2018. március 17.

Mivel a munkám jó ideje abból áll, hogy agyhalott, öltönyös bazári majmok szómenéseit kell hallgatnom (a 100+ államtitkárt és helyettes államtitkárt lassan jobban ismerem, mint ők egymást), így nem csoda, hogy most már érdekel, egyben iszonyúan bosszant a komplett magyar politikai színtér.

Néha nem tudom eldönteni, ki a nagyobb seggfej, a kormánypártok, a baloldal, a Jobbik, az egyszázalékosok, vagy a kamupártok.

A kormányt iszonyú sok okból nem bírom, a szokásos ellenzéki felsorolással élve eü, oktatás, korrupció, diktátorölebség,  plusz ha Pesten nem is, de itt, vidéken lakva már rohadtul feltűnik, hogy feudális rendszer jött létre, mindenki valakinek a vazallusa valamilyen téren. Az aktuális két kedvenc húzásom tőlük a márc. 15-ei performansz, amelynek keretében engem gyakorlatilag kiírtak kb. a magyarok közül, egy Magyarország létére törő rohadék antidemokratikus féreg vagyok (éljen az ünnep, ami elvileg mindenkit összeköt…), a másik meg a programismertetőjük (LOL). Ez utóbbi úgy néz ki, hogy az M1, ami próbálja bizonygatni, hogy mindenkinek szót ad, és a köz érdekét szolgálja, indított egy választási műsort, ahol minden párt képviselője öt percben vázolhatja a programját. NEM nézem munkaidőn kívül az M1-et, de munka keretében épp azt fogtam ki, amikor egymás után beszélt a Fidesz és az LMP szóvivője. Hát. Ég és föld. Vázolnám a Fidesz programját: IMF! ENSZ! MIGRÁNCS!!!* NEMZETHALÁL!!!!! (mármint ha nem ők győznek) Plusz pár, erősen kérdéses hatású jótétemény, mint pl. az áfacsökkentések (ez se jár boltba… minden ugyanúgy drága, az áfacsökkentés a három napig tartó csodák egyike), vagy a gonosz Brüsszel zsetonjából kivitelezett vidéki eü-fejlesztések. (Azt hagyjuk, hogy a szomszéd faluban pl. van egy fasza egészségház, tök modern – csak alig van nyitva, mert nincs orvos; a szakrendelések mind megszűntek, kizárólag háziorvos működik, ennyit erről.) Az LMP-s srác meg (oké, meg kell hagyni, zéró kormányra kerülési esély mellett ígérgetni lehet bármit) mindenféle területek fejlesztéséről beszélt, és nagyon korrekt programismertetőt tartott. Őrült nagy kontraszt volt. Nem vitatom el, hogy a migrációs válság egy komoly probléma, azt se, hogy az EU vezetése töketlen pancserek gyülekezete, és mivel voltam a Keleti pályaudvarnál, amikor úgy nézett ki, mint egy menekülttábor, ezért őszintén tudom azt mondani, hogy ebből a részből én se kérek. De a módszer, ahogy a Fidesz ezt kampánytémává teszi**, és minden ellenzékit úgy állít be, mint akik rászabadítanák Magyarországra az apokalipszist, az gusztustalan.

És az az elkeserítő, hogy örülhetünk, ha nem lesz megint kétharmada a kormánypártoknak. A baloldal komplett idióták gyülekezete, akik nem képesek normális ellenzéki szerepet betölteni, és őszintén szólva még egy nyalókát sem bíznék rájuk. A Jobbiknál nehéz elfelejteni, honnan indultak. Az LMP-nek nincs elég nagy támogatottsága; a náluk kisebbeket pedig hagyjuk is.

Abban az egyben bízom, hogy a kormány egyre nagyobb és súlyosabb disznóságai legalább pár olyat is felráznak, akik korábban otthon ültek a seggükön, és most VÉGRE el méltóztatnak menni szavazni. Mert a legnagyobb felelőtlenség az “ah, jól van ez így, ki nem szarja le, egyébként is, majd a többiek eldöntik” mentalitással hagyni, hogy mindössze a választók negyede gyakorlatilag teljhatalmat adjon olyanoknak, akik a csavaros jogászkodásaikkal törvényesítenek minden mocsokságot.

*: imádom, hogy én is migráns vagyok, elvégre Pestről költöztem odébb 😀
**: “ha nem mi maradunk hatalmon, Önhöz is bezsuppolnak egy arabot!!!”


Bizonytalan szavazóknak

2018. március 14.

Ha valakinek kevés a lepedőn szavazólapon felsorolt 23 párt / gittegylet / pénzmosoda / cserkészklub, akkor tudok ajánlani egy alternatív megoldást, íme:

Mondjuk a programjuk csak annyi, hogy “meghódítjuk az univerzumot”, de már ez is kellemesebb, mint a “Soros! ENSZ! Migráns! Folytatjuk!”, akkor is, ha a Földre nézve ez a vogonok bekötőútjánál is nagyobb szívás.


Adventure Time

2018. február 8.

Suihara, DevArt)

Azt hiszem, ez az első olyan eset, hogy évekig szemeztem egy sztorival, majd puszta dacból vágtam végül bele 😆 Hosszú-hosszú időn át csak random kapcsoltam rá, néha leragadtam, legtöbbször nem, és igazából csak akkor kezdett érdekelni, amikor fanartokból meg mindenféle tumblr-posztokból azt vettem le, hogy jé, ez sem agyatlan marhulás, van picit deepebb sztori, csak ahhoz kitartónak kell lenni. (Steven Universe-szindróma.) Aztán azután, hogy a CN felhúzott azzal, hogy magyar földön ki akart szórni a kukába egy rahedli részt, összeszedtem magam, meg egy kazal (1-7. évad) angol részt, és nekiálltam szépen apránként betermelni a sorozatot.

A marha nagy vicc az, hogy bejött, amire számítottam. Ugyanis egyszer, egyetlenegyszer már belefutottam Marceline meg a Jégkirály hátterébe, és tudtam, hogy ők lennének a kedvenceim, hát, basszus, tényleg ők lettek a kedvenceim 😀 Annyira, hogy amikor nem ők vannak a fókuszban, picit unatkozom is. (Megyek, hamut szórok a fejemre, miközben borsón térdepelek a sarokban.) Nekem Finn és Jake agyatlan hősködése nagyon-nagyon sokáig nem jött be (Jake kimaxolt figyelemzavara sem segít), szóval a Marceline- és Jégkirály-mentes időben jó ideig a szar poénok éltettek, szerencsére van belőlük elég. (Bár ez pont Jégkirályos rész, de öt percig röhögtem azon, hogy “Bleach, lighter fluid, ammonia, gasoline, I dunno. Lady stuff. Plutonium…” 😆 ) A másik vicces felfedezésem az volt, hogy ahányszor Rebecca Sugar komolyabb szerephez jutott a stábban, az a rész nagyobb eséllyel tetszett (pl. Susan debütálása, bár egy rakás Marceline-részt is ő jegyzett, ha jól láttam). Nem, ennek semmi köze a Steven Universe miatti elfogultságomhoz, egyszerűen csak nála sanszosabbak az olyan plot-driven részek, ahol a plot speciel egy részen túlra mutogat.

Az első évadot viszonylag gyorsan letudtam (kb. egy hét), mert még morcos voltam a CN-re, meg szar idő volt kint (= nem tudtam kimenni bicajozni, és hála a jó égnek, kerti munkákat sem lehetett végezni), a második már lassabban ment, és egyre jobban reménykedtem abban, hogy idővel kevesebb lesz a wildly random trip shit, és icipicit fókuszálunk valamire. Aztán a harmadik évadra rájöttem, hogy baromság ilyesmiben reménykedni, ennek a sorozatnak a lényege, hogy egy wildly random trip shit az egész, mintha mindenki betépett volna az alkotógárdában, és akkor élvezzük ennek mérten, és örüljünk, ha néha van plot 😆 A slusszpoén, hogy pont, mire feladtam, akkor kezdtek ilyen random összefüggőbb dolgok alakulni, aminek azért örültem 😀 Mondjuk ezzel egy időben egyre gyakrabban csúszott be irtó lapos rész is, a hatodik évad elején több epizódot kis híján áttekertem a francba, de aztán csak végigszenvedtem őket. Nem, nem érte meg. Pl. a Furniture & Meat tömény unalom volt. Igaz, ugyanez az évad egyre több szépen csavart sztorit is prezentált, és volt pár olyan szösszenet is, ami nem volt különösebben izgalmas, de olyan szuperül kivitelezték, hogy mégis tetszett (pl. Jake the Brick). A szintén ebben az évadban debütált és sajnos vissza-visszatérő Marty-t meg agyonvertem volna minden felbukkanásakor egy fejszével – én kérek elnézést a Raszkolnyikov-tempómért.

Az egésznek van egy baromi fura vonzereje, talán azért, mert nem egy ilyen “random gyerek random szuperképességeket kap és ő lesz a Jani” sztori, vagy “lássuk, hogy boldogul egy átlag gyerek egy elmebeteg környezetben/családban”, esetleg “az előző két alapozás valamelyikét kisállatokra/weird lényekre húzzuk rá”. Ehelyett inkább minden és mindenki wtf, gyakorlatilag az egész környezet ad egy oroszrulett-érzést, mert annyira bizarr minden szereplő, hogy bármikor bármi ellenség lehet. Ez a kiszámíthatatlanság, és az alkotógárda betépettségére vagy szimplán túlságosan is jó képzelőerejére utaló, irgalmatlan széles spektrumú lényskála aztán vígan elviszi a hátán az egész mindenséget. Jó, időről-időre akadnak iszonytatóan irritáló jelenségek (LEMONGRAB hangja, jézusom, az a visítás; egy frissen leszúrt malac skálázása hozzá képest Grammy-esélyes dal), de kibírhatóak.

És akkor kicsit hadd fanoljak rá pár dologra, mert muszáj 😀

Utánaolvasva kiderült, hogy bár az írók simán kamuzhattak volna, nem tették, és bevallották, hogy a posztapokaliptikusság háttérrel csak oltári nagy mákjuk volt, mert a legelején még marhára nem volt semmilyen ilyen koncepció 😀 Ettől függetlenül baromi pofás dolgot hoztak ki belőle, és simán rá lehet húzni gyakorlatilag bármire, hogy ez? Ja, ez csak a radioaktív szarok miatt ilyen. Briliáns.

Simon & Marcy. Most nem konkrétan az epizódra gondolok, hanem a két karakterre. Mint említettem, a kedvenceim az egész sorozatból, és bár sikeresen, minden előismeret nélkül futottam bele flashback részbe velük (komolyan, az egyik első Adventure Time rész, amit láttam, Simonos volt…), annyira imádtam, hogy kis híján nekiálltam a sorozatnak, csak rájöttem, hogy marhára nem ők vannak a középpontban, úgyhogy ejtettem is 😆 Jégkirály az egyik legszuperebb ellenség, akit eddig gyerekcuccban láttam. Oké, ő a rosszfiú, aki mindig hercegnőket rabol, és többnyire jogosan elpáholnak, de az ember elég hamar megsajnálja, és megkedveli – mármint én legalábbis így jártam 😛 Már csíptem az öreget, amikor a tisztelt alkotógárda gyomron vágott a Holly Jolly Secrets-szel, és kész, ott végem volt végképp, szegény fickóval tényleg lehetetlen nem szimpatizálni, még ha totál buggyant is a korona miatt. Marceline is félelmetesen jó, rühellem a vámpírokat, de ő akkora arc, hogy még zombi is lehetett volna (azokat még a vámpíroknál is jobban rühellem), és akkor is bírnám.

PB, avagy Princess Bubblegum / Bonnibel / Bonnie / etc. Légyszi, mutasson nekem valaki még egy olyan uralkodót, aki Big Brother módra kukkolja a jónépet, és ráadásul az őrült tudós archetípusának kimaxolása. Jó, sokszor az őrületbe kergetett, mint majd’ minden karakter, de így is imádom.

A miniszériák. Jó, az Elements nekem annyira nem fekszik, de a Stakes és az Islands is bravúros, és bár hozzák a sorozat kötelező agyzsibbasztó elemeit, olyan csavarosak, hogy nem lehet nem imádni őket. A Stakesben ráadásul említett nagy kedvencem, Marceline van a középpontban, szóval… 😀

A szinkronról csak annyit, hogy fergeteges, és nagyon-nagyon sokáig el sem tudtam képzelni, hogy angolul nézzem (Baráth Pisti amúgy is nagy kedvencem, bár néha nehéz volt elvonatkoztatnom a nyolcmillió animés szerepétől, főleg az ifjabbik Elric-fiútól) – mikor először botlottam bele a hangsávváltás lehetőségébe még a szokott erdészházunkban, és átállítottam angolra a CN-t, kb. húsz másodperc után egy “áááááúristenneeeee” kommentár mellett vissza is állítottam magyarra. Viszont most, hogy az elejétől, szisztematikusan álltam neki, nem akartam semmilyen cenzúrába belefutni, és jobb is így, megszoktam mindenkit, és már magyarul nem tudnám nézni 😆 Azt nem tudom, a fordítás milyen, de azon kiborultam picit, hogy az Islands-részekben a mamókát, aki svédül karattyol, és pont az a lényeg, hogy emiatt nehézkes a kommunikáció vele, lazán magyarul hozták le, szóval gratulálok annak a félnótás idióta majomnak, aki szerint ez normális. (ennyi erővel nyugodtan le lehetett volna fordítani Lady Rainicorn koreai szövegeit is, csak hogy rámutassak, mi a bajom ezzel)

Szóval sikerült újfent beletenyerelnem egy aranybányába, és ugyan nem jut el nálam a Steven Universe-szintig, azért ez a sorozat sem rossz, sőt, csak a megfelelő hangulat kell hozzá, és el kell fogadni, hogy az amerikai író-rajzolók jelentős része ELMEBETEG.


Amikor már a facepalm sem elég

2018. február 7.

Elnézést, egyperces politikai szösszenet következik.

Ezt a kampányötletem szívesen levédetném,bár tökre örülnék, ha bárki hasonlóval állna elő:

  • bármely kormánypárti nagykutya bármely komolyabb (és a reklámtábla okán lehetőleg nem túl hosszú) kijelentése
    • random témáról, a lényeg, hogy a nyilatkozat párja, amelyet ugyanez az ember korábban tett, homlokegyenest különbözik ettől
    • egy adott szektor fejlesztéséről / szipi-szuper állapotáról / beleölt csilliárdokról, háttérben ehhez “illően” rohadó kórterem / iskola / etc.
  • bónusz: egy adott választókerületben a helyi kormánypárti politikussal megcsinálni egy ilyet
  • a szlogen: Ön hisz még neki?

Tényleg bocsánat a totál nem ideillő témáért, de az utóbbi időben nagyon nyomatják a sok agyatlan baromságot kormányoldalról (a másikról is, csak az ellenzéki töketlenkedés, akármilyen káros, kevésbé agyrohasztó), és mivel konstans ezzel foglalkozom, tele van a hócipőm mindennel.


Mighty Long Fall

2017. november 23.

48 órája próbálom összeszedni magam, de elég nehezen megy.

48 órája rám írtak, hogy helló, láttam-é, hogy Watsuki mit csinált. Hát nem láttam, mert munka okán az egész napom utazgatással telt, így elkerültem azt a brutális cunamit, ami az általam követett tumblres Kenshin-fandomon végigsöpört, és ami fantasztikusan rátett egy lapáttal a nem túl rózsás kedvemre.

Watsuki Nobuhiro, a Mangaka Atyaúristen, akiért 12 éven át töretlenül rajongtam, akiről pont most akartam a Kenshin Hokkaidó-szál miatt ódát zengeni, annyira szép comebacket hajtott végre… egy házkutatás során parádés módon gyerekpornóval bukott le. A parádésat úgy értem, hogy ez a pöcs még képes volt azt is mondani, hogy a kb. 10-14-es korosztály a kinkje. Egy halk hangocska a fejemben ugyan próbálja nekem 48 órája beadni, hogy biztos van erre valami nyakatekert magyarázat, valamit ökörködtek az asszisztensekkel az irodában a dvd-kkel, ez a korosztály-kinkes megjegyzés meg csak egy klasszikus, szar Watsuki-poén volt, ami nagyon rosszul sült el, de sajnos ezt a hangocskát agyon kell ütnöm a szürke valóság kalapácsával.

Idén annyi, de annyi lebukás volt a hírességeknél (már láttam olyan elméletet, hogy Hugh Hefner halálával megszűnt a híres, de pöcs férfiakat védő erőtér), én rajongóként mégis megúsztam eddig, pedig ahányszor megláttam egy szalagcímet, hogy “Szexuális zaklatással / nemi erőszakkal / stb vádolják…”, bennem volt a drukk, hogy úristen, csak ne valamelyik kedvencem legyen. Hát, most nem Amerika irányából, de beütött a krach, és tényleg olyan helyen, ahol egyáltalán nem számítottam rá.

Tisztában vagyok azzal, hogy egy írót nem lehet megismerni a művein keresztül, hogy még a saját kis privát életére vonatkozó megjegyzéseknél is tódít, hogy nem lehet készpénznek venni minden szavát. De Watsuki munkásságát egész egyszerűen olyan régóta követem, hogy azt hittem, ismerem. Oké, azzal tisztában voltam, hogy vannak fura mániái, de hogy ezek közé tartozik a gyerekpornó, azt sosem hittem volna. (A sors fintora, hogy épp aznap pattant ki a botrány, amikor 11 éves rokon lánnyal mangákról beszéltünk, és rákérdezett a kenshines poszteremre, és mondtam, hogy még pár évet várjon ezzel a sztorival…)

Egyszerűen nem tudom hova tenni ezt a hírt.

12 év alatt nagyon a szívemhez nőtt Watsuki, lehet, hogy néha nem jött be annyira egy-egy műve, de az alkotói megjegyzései és a mindig szuper rajzai még a leggyengébb sztoriját is elvitték a vállukon, és iszonyúan sok ikonikus jelenetet írt. Hadd ne listázzam ide a Kenshin mind a kb. 5000 oldalát… Elképesztően sokszor olvastam újra a műveit. Elképesztően sokszor inspirált. Iszonyúan sokféleképp hatott rám, a Kenshin miatt cpztem, emiatt kezdtem komolyabban fanficeket írni, emiatt ástam bele magam kicsit kacifántosabb fordítási kérdésekbe, emiatt lettem a Shinsengumi és a bakumatsu őrült nagy fanja, és még életem első munkáját is a Kenshinnek köszönhetem. De Watsuki műveinek levadászása során jöttem rá pl. arra is, hogyan lehet trükközni az Amazonnal, szóval nélküle még mindig meg lennék lőve, hogy honnan szerezzek jó minőségű scaneket. És persze a Kenshin-fandomnak köszönhetően irtó sok fantasztikus rajongótársat ismerhettem meg.

Leírhatatlanul csalódott vagyok.

Különösen fáj ez az egész azért, mert iszonyúan sok időt és pénzt szenteltem a munkásságára, és imádtam őt, és olyan piedesztálra pakoltam fel, amit rohadtul nem érdemelt meg. Egyszerűen hátba szúrt. Engem is, és még több millió rajongót. Nem fogok máglyát rakni a teljes szekrényt kitöltő köteteimből, mert a műveire ez a gusztustalan aberrációja nem volt hatással, és Watsukit, az írót max. átkeresztelem másra fejben, hogy véletlenül se juttassa eszembe Watsukit, az embert. Pardon, rohadékot.

Annyira boldog voltam, hogy újra fut a szekere, hogy a Kenshin live-ok milyen jól sikerültek, és hogy az új Kenshin-manga is milyen iszonyatosan erős startot vett, és milyen jó visszhangja volt a fandomban. Iszonyúan örültem, hogy végre, sokan újra felfedezik őt. Hát, most az új Kenshin is mehet a levesbe, bár állítólag országos cimbije, Oda még kihúzhatja a szarból a kiadónál, és a japánok egyébként is még mindig elcseszett módon állnak ehhez a gyerekpornó kérdéshez, és karrierszempontból relatíve olcsón megúszhatja a dolgot. Ez majd kiderül… Az biztos, hogy én egy vasat sem fogok többé áldozni a műveire. Azt nem fogadom meg, hogy soha a büdös életben nem fogom elolvasni az újabb műveit, mert úgysem tudnám betartani, de minden szívfájdalom nélkül kalózkodom majd, mert az én keservesen megkeresett forintjaimat senki ne fordítsa gyerekek életét tönkretevő, undorító videókra. Az más kérdés, hogy hogyan fogom tudni szétválasztani akkor fejben az írót és a férget, de addigra talán menni fog ez is valahogy.

Szeretnék tombolni, üvölteni, széttépni valamit, mert iszonyatosan fáj, hogy visszaélt a bizalmammal, hogy nem gondolt arra, hogy az ő pozíciójában példát kellene mutatnia. Nem tudom rendesen szavakba önteni azt a dühöt és keserűséget, amit most érzek. Nagyon kevés embert bálványozok, ő volt az egyik.

Amióta Brüsszelben láthattam, többször emlegettem, hogy ha újra találkozhatnék vele, mit mondanék neki. Most azt hiszem, azt, hogy “rohadj meg, seggfej”.